Pósa Károly: No comment

Nekik még volt arcuk...

Emlékeznek még a Muppet Show-ra?
A lassan hátrafelé araszoló közelmúltban vetítette a televízió.Nagy sikerrel ment a sorozat, szórakoztatva gyerekeket és fölnőtteket. A hetvenes évek legnagyobb nézettségű tévéműsora volt. Közel száz országban körülbelül 235 millió ember nézte meg, és röhögte végig.Jim Henson bábfiguráinak igazi kultusza kerekedett.

Még ma is emlegetjük egyik-másik poénjukat, nem beszélve a karakterekről, amik a való élettel szinkronban minket figuráztak ki, olykor emberibben viselkedve az emberektől.

Miss Röfitől lányok generációja tanulta meg hogyan kell a nagyvilági nőt alakítani, hisztizni és sztárallűrökkel bonyolítani a környezetet.

A megtestesült balekokat Topi mackó vagy Gonzó mércéje alapján ítéltük meg, és a svéd szakács kontárságát manapság is minden kerti grillezéskor szóba hozzuk, ha a házigazda a fakanál után nyúl.

Számomra mégis a legkedvesebb jelenség az a két szmokingos öregúr volt, akik vissza-visszatérő epizodistaként epés megjegyzésekkel kommentálták az éppen aktuális műsorrész szereplőit.

Olyan bűbájosan tudtak kritizálni, másokat és önmagukat szórakoztatva mocskolódni!

Üdítő színfoltot képviseltek. És képviselnek pláne manapság, amikorra elharapózott a maszatolás, a semmitmondás, az egymásba kenődés divatja. Hajdanában még meggondolta az emberfia mire mondja azt, hogy fehér és mire a feketét. Általában a szürke középszer buggyant ki a véleményformálókból, mert nem volt tanácsos kemény álláspontot képviselni, még ha a valóságot tükrözte is. Inkább sumákban megmaradt az igazság, amit persze mindenki tudott, suttogott és tovább adott. Hiába. A diktatúra egyik oszlopa a kussolás volt. Tudtuk Titó kurváit meg szivarszámláit, a ’44-es ocsmányságokat, a leventeoktatókból párttitkárrá avanzsáltakat, az inasiskolás városelnököket, a csókai egyetemi diplomával igazgatókat, a nyálkás életutak undormány görbéit, meg sok egyebet, ami bennünk volt elfojtva, ám nem elfeledve.De a nyilvánosság fórumain el nem hangozhatott.

Ha mégis megtörtént, rögtön életbe lépett a megalkuvást szentesítő szólás - mekkora egy gerinctelen féreg lehetett, aki a közgondolkodásba elhintette! – hogy: „szólj igazat, és beverik a fejedet”.

Azokban a langyos, zaccban úszó évtizedekben bizony nagy foganatja volt ennek a népi álbölcsességnek!

A mindig a könnyebb ellenállás irányába lavírozók ars poeticája „csatakiáltás” lett. Persze, csaták híján, merthogy az egész pont a konfliktusmentes, mindenkinek mindig megfelelő hozzá (nem) állást volt hivatott igazolni. Már majdnem azt írtam, hogy a „mindig megfelelő magatartást volt hivatott”, de hamar kitöröltem, mert az önmagát valamire tartó embert nem lehet az opportunizmus birkaakoljába becsukni. A magatartás az én olvasatomban bizony karakánságot - magam tartását - föltételezi, még ha tudjuk is azt, hogy létezik zavaros-, felelőtlen-, ellenző- meg számos más egyéb magatartásforma, ami éppen a másik - az önfeladó, a pipogya - hozzáállásból fakad.

Nekik meg gerincük...

Ez a demokráciának nevezett állapot viszont hogy meghozta a bátorságot!

Az odamondogatás, a szószátyár keménykedés vitézei tömegével bukkannak elő a semmiből. Igen, a semmiből, merthogy ezek a mai bírálgatók, hangos véleményvezérek mindegyike az internet ködös alfele révén szellentget bele a napi valóságunkba.Teszi ezt mindegyikük a személytelenség leplébe csavarva. Óvatos duhajként, álnéven írogatják merész meglátásaikat. Pocskondiáznak, személyeskednek: de kényesen ügyelnek arra, hogy még véletlenül se legyenek beazonosíthatóak.Hol van már a telefonbetyárok kora?! Aki hajnalban megcsörgetett és suttogta a hülyeségeit, lecsapkodta a telefonkagylót és vihogott, szórakozott a zsenijén: ma már valóságos jellembajnoknak számít a megannyi sumák kommentározóhoz képest!

Ki hitte volna, hogy eljön az idő, amikor visszasírjuk a telefonba szuszogókat?

A hazafelé tartó suhancot, aki a kapucsöngőt nyomkodta és szaladt a sarokig?

Abban legalább volt kurázsi. A lebukás kicsinyke lehetőségének izgalma. A felelősség majdani vállalásának a lehetősége.
De ez a számanincs senki had, aki napról-napra úgy ébred, hogy az éppen aktuális posztra fröcsköli nyálát – szánni való jelenség.

Ennek a szép új világnak a terméke mind.

Gyaníthatóan: a végterméke.

Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezekre, miket mond most odafönt, páholyában a két öreg Muppet!