2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2013. március 25., hétfő

Pósa Károly: A rádiók szaga

Folytatásos regénykém

 1.

Nem tudnám megmondani mi ébresztett föl.
Arra viszont még ma is emlékszem, hogy a borzalmasan csipkézett függönyön betűzött a reggeli nap. Az a hangulat. A fény, ahogy furcsa mintákat rajzol a szoba szőnyegére. Barna, bordó, bézs színű szöszmötölt posztó, csupa geometriai forma, álarab művészet, szögletek, élek, aztán snitt! - és egy rikító sárga, ovális korong.
Na! Megvan a napi betevőre való!
Ehol-e! Itt egy fénytallér.
Mintha csillogó aranypapír fecnik szóródtak volna szét.                 

Az éjjel ettél csokoládét?
Nem.
A csokoládét MINDIG ezüstpapírba csomagolják. Ez meg aranyosan csillog.

Akkor tán bonbont?

Kizárt dolog. Utálom az édességet. Még az édes italokat se szenvedhetem.
A tokajit is csak muszájból iszom. Nehogy már ne szeressed! Illik szeretni, kiskomám. Uras. De hát te így vagy a koccintással is. Azt se bírod, marhaság - mondogatod. Mégis elvárják.

Ahogy lenni szokott, valószínű, hogy legvégül elmentünk burekot enni. Mintha érezném a számban a túrú savanykás ízét… Ámbár: pelinkovác is lehet az. Csuda, ahogy bomlik néha az alkohol.
A körmöm zsírtól fénylik. Határozottan burekszaga van!
Stimmel. Mégiscsak burek volt.
Ha meg burek, akkor joghurt is. Safet, az öreg Hüsny legidősebb fia negyed ötkor nyitja a pékséget. Míg a pirkadat hűlő levegőjében ácsorgunk, ránk csorog a bejárat fölötti százas égő fénye. Az üvegbúra körül megszámlálhatatlan molylipe rajzik. Minden perc nyúlik. Végre, matat a kulcs a belső ajtóban, az üvegtáblák megcsörrennek, rég kihullott a gitt, amit még a Pál utcai fiúk idejében ragaszthatott be valami jó kezű asztalos. A tömör, külső ajtó, aminek meghatározhatatlan a színe, az utca felé nyílik. Lakatja lehullik.
Ott gubbasztunk a lépcsőn. Vert had.
Míg várakoztunk Attilát egy korai veréb le is szarta.
Ez még hagyján, de a szülei is elváltak.
Safet ismer bennünket.
Jó a szíve. Hollófekete üstöke örökkön borzas, és lencsényi anyajegy van a képén. Ha látja rajtunk milyen rozoga állapotban ért bennünket a hajnal, ingyen szokott adni egy joghurtot a forró burek mellé. Pedig sose volt részeg. Muszlim vallása tiltja, nem iszik. Érthetetlen, akkor meg miért előzékenykedik? Meg kéne vetnie bennünket. Albán szívélyesség lehet, vagy mifene. Vagy csak sóvárog.
Innét már ülepszik a tegnap éjfekete pocsolyája.
Ura vagyok a helyzetnek.

Kezd összeállni a kép.
Kicsit azért forog velem az ágy. Az agyam még tiltakozik a megerőltető eszméléstől, attól, hogy gondolatokat kelljen egymás mellé fércelnie. Mint boldogult Jani bátyámnál a villanykapcsoló. Bagaria színű volt, elavult technika. Ha az agglegény szobájába világosságot akartam, csavarás után várnom kellett. Az izzóban előbb pislákolni kezdett a szénszál, pár másodpercig vörösen hunyorgott, aztán egyre erősödött a fénye. Mire bevilágította a puritánul berendezett kis szobát, a rekamiét, az üveg nélküli vitrint meg a mosdótálat a zománcos lavórral, addig egy kurta üdvözlégyet is el lehetett hadarni.
Most én vagyok ilyen meglassúdott.

Már megcsavartam a belső kapcsolómat, de a gondolatok csak kúszva érkeznek.
Fogom a hálózsákom száját, meglelem a cipzárt. Tíz centivel följebb húzom. Egyrészt, hogy valami hasznosat csináljak, ez nagyon fontos, a hasznosság elve, amikor egy haszontalan ember önmagát akarja definiálni, másrészt meg most csak ez a cipzár az, ami megnyugtat, biztos pontja zavart reggelemnek. Ha minden halandónak lenne egy cipzárja, amit – akár zsebben hordva – időnként megtapogathatna és léjjebb vagy följebb igazíthatna, aszerint, hogy milyen a kedve: valószínűleg egy ismeretlen eredetű boldogság szakadna a világra.
Nyitogathatnánk, meg zárhatnánk a kívülről érkező impulzusokat.
Szűrnénk mindent és mindenkit a személyre szabott cipzárunk által. Ijedtség esetén följebb rántanánk. Lazítanánk rajta amikor kávézunk, egészen letolnánk ha a titkainkat akarnánk valakinek elárulni, akibe szerelmesek vagyunk, majd tövig fölrántanánk, amikor ugyanő elárulja a titkot, minket, meg a szerelmünket.
Aztán, mielőtt meghalnánk, rátestálnánk valakire a privát cipzárunkat. A kopottságából tudná rögtön, miken is mentünk körösztül, mire vigyázzon, mit tartson fontosnak. Ahol a cipzár foga hiányzik, vagy sűrűn be-bekapja a cérnát – külön figyelmezzen. Ott mindig történik valami. Az se biztos, hogy csak a rossz. De az óvatosság a bölccsé válás lépcsőházában a legelső küszöb.
Az előttünk kullogóknak is volt ilyen segédeszközük. Rózsafüzérnek hívták. Öreganyámét még őrzi a stelázsi fiókja. Amióta letört a fiók gombja, nagyon nehezen lehet csak kihúzni. Két kézzel, nyolc ujjbegy megfeszített erejével kell megragadni a peremét, kínkeserv, míg nyílik. Ráadásul olyan hangot hallat, mintha közvetlen előttünk egy döglődő patkány csikorogna.




Folytatás holnap

Nincsenek megjegyzések: