Pósa Károly: A tavasz 17 illanata

PUBLICISZTIKA

Mikor lesz már ebből tavasz?

Teszi föl a költői kérdést az egyik internetes hírportál munkatársa.
Sokan várjuk a választ.
Ráuntunk a télre.
Azt már régóta tudjuk, hogy február vége felé eddig is mindenkinek kezdett elege lenni a fűtésből, a latyakos időből, az éjszakai fagyokból meg a folytonos nagykabátozásból.

A sál, sapka, bunda gondolatától is megcsömörlöttünk.
Igaz, hogy a tél örömöket is hozott: a disznóvágást, Karácsonyt, szilveszteri bulit, szánkózást meg sok más egyebet.
De!

Az influenzajárvány, a meg- és fölfázás, a takonykór is: mind-mind tiszteletét teszi a házban. A gyerekek heti rendszerességgel hoznak haza az iskolából, óvodából cifrábbnál cifrább kórokat. Láz, köhögés, átvirrasztott éjszakák. A frizsiderben szaporodnak a szirupos üvegek, gyógyszerrel telik meg a mindenes fiók. A gyerekorvos rendelőjében otthonosan mozgok, a kórházi bútorok leltári számát is ismerem már, lassan én is közéjük tartozónak vélem magamat. Valahányszor alatta ücsörgünk, az egészségház várótermének a plafonján lógó kasírozott gólya kiterjesztett szárnnyal osztja ránk műanyag kegyét. Szevasz gólyamadár! Több eszed van nálunk. Jobb a fajtádnak most Afrikában.
Aztán elérkezik a nap, öthavi begyújtás, vacakolás, irdatlan számlák kifizetése után, amikor az esti híradó szenzációs nyűgjeiből már csak az adás végén föltűnő meteorológus mondandója lesz érdekes. Észre se veszem ízes nyelvjárását, palócosan nyújtott szavainak értelmét bogozom. Nézzük a kivetítőn az időjárás-előrejelzést: semmi biztatót nem mutat.

Annak idején igazi gyönyörűséggel hógolyóztuk meg a lányokat március nyolcadikán. De az a hó már régen elolvadt. Következmények nélkül szívódott föl és tűnt el, akár az ifjúságunk.

Egyszeri eset volt – megismételhetetlen. Majdhogynem példa nélküli. (Akár a fiatalságunk - nem álltam meg, hogy a magas labdát le ne üssem… Bocsássanak meg érte!)
Ám mostanság mintha jobban ránk járna a rúd! Kánikulából lépünk a mínuszos éjszakákba. Megszűnőben az átmeneti évszakok. Elsatnyult az ősz meg a tavasz. Szeptember végén hét ágra süt a nap, nyárias az idő, még vígan lehet úszni a Tiszában, hogy másnap aztán – gyakorlatilag - fürdőgatyában, mezítláb lépjünk bele a megfagyott tócsákba.
Októbertől indul a fűtési szezon. Dünnyögve készítjük a gyújtóst, halmozzuk a tűzrevalót, rakosgatjuk a fát, szenet, ki mivel tüzel. A legkényelmesebb helyzetben lévők a gázóra szíszogó fütyülését figyelik, mert pontosan tudják, hogy ez a kellemetlen melódia az, ami súlyos pénzeket fog kimuzsikálni a zsebükből. Aki meg árammal próbálkozik – állítólag még most is nekik éri meg legjobban -, annak a villanyóra mutató számsorai peregnek álmában is.
Így nem lehet jótékony, derűt halmozó a pihenés.
A tavalyi év se volt éppen sétagalopp, gondoljunk csak a februárban beköszöntött szibériai fagyokkal terhelt hetekre… Nyeltünk egy nagyot, meghúztuk a nadrágszíjat és kivártuk a jó időt. Idén azért reménykedtünk, hogy megússzuk. Volt havazás, a gyerekek kitombolhatták magukat. Volt fagy, jég, jeges eső és csüdig érő sár: ne vádoljon bennünket az Ég, hogy megkíméltettük volna magunkat. Jussunk volt a télre, zokszó nélkül elviseltük.
Viszont ami ezekben a napokban történik velünk, az már a legjámborabb polgártársunk epéjét is csiklandozza. Március 22-ét írunk!
Kinézek az ablakon – tiszta január. Lénát látom az ablakon, a trojka száll a friss havon. Hát kedves Dimitrij, eredj a fenébe a legendáiddal, meséld azokat másoknak! Ott fönn, északon az ilyesmi lehet, hogy megszokott, de mi itt, a Kárpát-medence huzattól mentes, széltől kímélt oltalmában ehhez nem vagyunk szokva. Itten kérem kontinentális éghajlatnak kéne lennie, meteorológiai tavasszal - már tegnap óta! -, hogy órát lehessen állítani hozzá. Mit kapcáskodik még a tél?
Nem elég neki, hogy már a tavalyi évben is körösztöt vethettünk a kajszibarackra?(Az idén meg pláne.)
Lenne egy áthidaló megoldásom.
Csináljuk azt, amit 1582-ben XIII.Gergely pápa!
Naptárreform. Az köll ide!
Gergely pápa nem állt buta ember hírében. Életrajzírói följegyzik, hogy igen szerteágazó tudású, nagy formátumú gondolkodó volt, akit vasakarat és sziklaszilárd merész tervek jellemeztek. Sok egyéb mellett az ő nevéhez fűződik az is, hogy tíz napot egyszerűen ellopott az időből. 1582. október 4-e után rögtön 15-ét kezdtek írni. Ma is eszerint számol, dátumoz a világ, leszámítva a különc pravoszlávokat, de ez legyen az ő dilijük a cirill betűs billentyűzettel együtt…
Nekünk kb. egy hónapnyi időt kéne arrébb tolni. Hogy január helyett írjunk decembert, a március meg még maradjon február. Akkor érthető lenne a szeptemberi nyár, és a majális se fulladna rendre csurom vízbe, szakadó esőbe, mert április elsején ezt senki nem venné zokon. Amúgy mostanában – pont a csapadékos idő miatt – az aratás is elhúzódik, ha a mostani július derekán lenne Péter-Pál tán csontszáraz maradna a kombájnok kereke.
A dinnyehordó cigány még szeptemberben is ordítva árulja lovas kocsiról a portékáját, veszi is a jónép, hiába hogy Lőrinc belehugyozott abba már augusztus 10-én. Ez a probléma is megoldódna. Meg még kismillió dolog, amit most helyhiány okán kihagynék.
Szép csöndben írjuk át a naptárakat!
Toljunk vissza egy hónapot a múltba.
Mindjárt érthetőbbé és szerethetőbbé válna a világ.

Aztán, ha ezzel megvagyunk, akkor elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy hány évvel írjuk vissza magunkat az időben. 

Magyarkanizsa, 2013. március 22.