A KIS HERCIG

 „Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon.”

A kutyákat mindig közel éreztem magamhoz. Általában szeretem az állatokat. Igaz: nem mindig és föltétlen, a mostanában szokott divathoz igazodva. Szerintem ugyanis nem az kedveli az állatot, aki agyonsimogatja, babusgatja, mindenféle finom falattal tömi tele szőrös-, tollas-, pikkelyes- vagy netán csupasz védencét. A mértékkel történő intenzív gondoskodás sokkal meghatározóbb. Rendszerességgel, tapintattal, és a kiszámíthatóságunkkal erősebb, mélyebb bizalom ébred irántunk, mintha édibédi gügyögéssel tetszelegnénk a kedvencünknek. A tévében látható állatos műsorok émelyítő nyelvezetét megvetem. A „kislány-kutya”, „fiú-kutya”, „gazdi” kifejezésektől hemzsegő adások szűnni nem akaró szenvelgése mindig meggyőz arról, hogy permanens az emberiség elhülyülése. Ettől csak az a bosszantóbb – ami ma már szinte parancsolatszerűen kötelező -, hogy az adott jószágot már a szakemberek is „aki” vonatkozó névmással emlegetik. Például:

 - Ő egy mókus, aki magvakkal táplálkozik. (?)

Régebben, amikor még viszonylag rendes kerékvágásban haladt a világ - és nem a zűrzavar, az álszent szóhasználat finomkodó cafrangjait fújták az új szelek -, így fogalmaztak volna:

 - Ez egy mókus, ami magvakkal táplálkozik.

Értetlenkedek a sikoltozó állatvédőkön, megannyi aktivistán, amiért nekik tetszőbb egy kétmázsás ártány disznót is embernek kijáróan megszemélyesíteni. Pedig csínján kéne osztogatni az „aki”-t, mint kizárólag személyekre alkalmazható vonatkozó névmást, mert már az „ő” személyes névmás használata is kezdi az elmebaj határát súrolni. Amikor a piacon ilyeneket hallok:

-         Dinnyét is kér?

-         Igen. Őt!

Nincs abban semmi lenéző, ha a nőstény kutyát – nem kutyust! - szukának nevezzük, a párját meg kannak. És a macska sem „hal” bele (legföljebb elpusztul, vagy kissé durvábban kimúlik, horribile dictu: megdöglik…), ha nem cica lesz a riportban, hanem az, ami: macska. Gazdástól.

Talán mondtam már, a nagyapám a város utolsó sintérjeként szolgált. Gyepmester azért nem lehetett, mert abban az időben gyep még a gazdagabb párttitkárok udvarában sem volt. Közterületen meg pláne. A komisszárok, fő elvtársak kerítésén belül is baromfik kapirgáltak. Az utcákon, a tereken meg rendes fű nőtt. Időnként lekaszálták, és szénaként hasznosították. Gyep? Legközelebb tán Gödöllőn, a kastély parkjában. (Ha addigra le nem tiporták a szovjet katonacsizmák.)

Keringhet ereimben némi nagyapai vér, mert odahaza két eb is örömmel, nyüszítve szokott várni. Az egyik egy öreg „tacsi-féleség”. Tudják: az olyan korcsot hívják így, aminek egyik szülője is tacskó-szerű testi jegyekkel bírt. A Kóbászt fialó szuka hiába volt pedigrés fajkutya. Amint összeszűrte a levet egy rangon aluli bajnokkal, borítékolható volt, hogy a kölykei inkább az apjukra fognak hasonlítani. A tacskó gének ugyanis legendásan erősek, strapabíróak. Így is történt. Avatatlan szemlélő a Kóbász kutyánkat simán törzskönyves tacskónak vélné. Csak a hozzáértők látják azonnal, hogy nem valami puccos alomból jött vérvonalú. Ezzel együtt a vadászösztöne, az állhatatossága és a ragaszkodása tüneményes. Immáron tucatnyi éve az udvarunk lakója. A másik egy fiatal német vizsla szuka. Állatmenhelyről vettük gondozásba. Lelkes házőrző. Jól megfér az öreg Kóbásszal.

Megannyi kutyát tudnék fölidézni. Volt hogy kijöttünk egymással, és megtörtént ennek az ellenkezője is.

A hősöket bizonyára a csatában szerzett sebeik emlékeztetik. Büszkeség a karddal vágott váll, a szúrt sérülés nyoma mellkas tájékon! Mind-mind férfias erényről tanúskodik. Akár háború után a golyó ütötte hegek dicsősége.

Nekem csak egy kutya harapása jutott. (Eddig.) Az sem valami presztízzsel bíró helyen. (Mondjuk nyak tájékon, hogy mesélhessem az unokáknak – a tata régen bizony vérfarkassal birkózott…) Nem. A jobb vádlimon húzódik a heg. Olyan szerencsétlenül, hogy ha netán kíváncsi lennék rá, akkor is legföljebb hátratekert nyakkal, kínos pózban láthatnám csak. 

Még kis srác voltam.

Minden reggel a suliba bandukoltam. Az szomszédos utcában építkezés zajlott. A léckerítésen túl egy ismeretlen, ádázul ugató, acsarkodó kutya vigyázta a készülő házat. Többszöri próbálkozásomra sem volt hajlandó megbékélni velem. 

Elhatároztam, hogy megszelídítem. Fél órával korábban indultam hazulról, hogy a kerítés előtt guggolva valahogy magamhoz szoktassam leendő pajtásomat. Tanítás után magánszorgalomból megint egy órácskát időztem a kutya előtt. Mondanom sem kell, kezdeti – keresztényi szeretettel átszőtt – kísérletezésem nem hozott átütő sikert. Az a dög egyre csak tombolt. Aztán megvilágosodtam! Valahol olvastam, hogy ennivalóval a legvérmesebb vadállat is csitíthatóvá válik. Attól kezdve, ha konyhai maradék nem akadt, a szomszédos Fejős-boltba is befordultam, és olcsó kolbászt, szafaládét vettem. Vagy két hétig a legjobb falatokat szervíroztam a kutyának. Nem hatotta meg a balekságom. Ráadásul a boltosnő – Marika néni – jelezte a szüleimnek, hogy valami nem stimmel velem: reggelente csomagszámra viszem tőlük a mócsingot. Miután otthon kérdőre vontak, és nadrágszíjjal lezártuk az ügyet, már nem volt kedvem állatidomárt játszani. Ahogy a szerelem átcsap gyűlöletbe, úgy utáltam meg máról holnapra a kutyát. Többet nem hordtam neki az ételt. Sőt. Megálltam előtte, és hergeltem. A kutya persze tépte a kerítést, habzó szájjal őrjöngött, de az építkezést végző culágerok jó erős palánkot húztak a porta köré. Észrevehette a kutya is, mert egy idő után már akárhogy incselkedtem vele, nem volt hajlandó a placc sarkáig kísérni. Csak a szeme sarkából figyelt, tákolt háza előtt elnyúlva a porban. Pedig még dobáltam is.

Sokadszorra mehettem el ház előtt, rutinból a léceket rugdalva, amikor döbbenten vettem észre, hogy a kerítésből egy tábla hiányzik. A kutya meg már várt, és a vicsorgása olyan volt mintha nevetne.

Nem futottam el rögtön. Nem is tiltakoztam. Túl fiatal voltam. Hogy nem a torkomnak ugrott, hanem csak a vádlimba mart, azt a nagyvonalúságának köszönhetem. Felelős volt értem, az emberért. Akkor még nem ismertem a rókának a Kis Herceghez szóló intelmeit. Arról, hogy egyébként kinek kit kell szelídítenie.  

   

Pósa Károly