Hány tornya van Kanizsának? – III. rész

I. rész ide kattintva!
II. rész ide kattintva!

Dr. Törteli Leona: Az égig érő tölgyfa és tündére

Az előzményekben két cikk egy-egy epizódjában írtam az észlelhető, és a fizikailag nem, csak a közösség tudatában meglévő, „fejjel lefelé fordított” tornyokról, mint múltunk alapköveiről. A fönti és az alanti régiót járta be gondolatmenetem.

Most a térrel folytatnám. A síkba vetülő tornyainkkal.

Annál is inkább érdekes ilyetén vizsgálni Magyarkanizsát, mert településünk kifejezetten mezővárosi jellegű. Jól érzi magát a térben. Oda lett teremtve, a rónaság közepére, ahol körös-körül szétnézve csak a látóperemünk széle szab határt a képzeletnek. Vagy tán az sem. Ez a csöndöt meg nem szegő, böjtöt megálló, sohasem ágáló, hanem békésen tűrő szülőföldünk egyik legnagyobb titka, hogy a síkság itt – mint esztétikum – delejes erővel hat mindenre és mindenkire, s eközben az idők kezdetétől értékké tudja alakítani a másmilyen minőségűt is.

Beteg arcú világunk vakfoltos tükréből szemlélve: e gyógyító, megnemesítő adottság még inkább hatalmas kincsnek számít.

Bácskában – bár a levegő állni látszik, ám valójában mindig vibrál. Hol a tűző nap délibábja remegteti a látképet, hol a porszemek táncától játszik a lég, hol pedig a párás gőzök miatt válik elmosódottá, tünékennyé a messzeség. Egy más nívó, más mérce alapján látjuk a dolgokat. Itt - átértékelődik a térbeliség fogalma. Tán ezért van az, hogy mi – síksági emberek -, a hegyekbe érve, az ottani hangulatot ujjongva megtapasztalva, viszont az arányokat, a távolságokat meg nem értve folyton hibázunk. Közelinek tűnik a szemközti csúcs; kőhajításnyira véljük a tőlünk órányi járásra kiabálókat. Még a bércek között felkelő napot is elszámítjuk. Persze, tetszik nekünk a szikla, a vadregény, a dimbes-dombos táj, az összegyűrődött panoráma. Izgalmasnak érezzük az asztallapként egyenes, változatlan bácskai szántóföldek, legelők után. Izgalmasnak - ám egyúttal végtelenül idegennek is. „Mit nekem te zordon Kárpátoknak…”, írta jó másfél-száz éve az a bogárfekete szemű, izzó tekintetű költő, aki tót és szerb vérből fogant ugyan, de az Alföld őt is ugyanúgy a mienké, magyarrá tette, hogy a sokadik szabadságharcunk végén csillaggá válhasson, és örök időkig világítson a szeretett szülőföldre.

Dr. Törteli Leona: A hetedhét törpe

Errefelé élni, majd megérteni az összefüggéseket: bizonyos időt kíván, jóllehet Magyarkanizsa, az itteni környék vajmi keveset különbözik a bennünket körülvevő dél-alföldi települések arculatától. (Kecskeméttől Temerinig, Zombortól Debrecenig majdnem egyformák a hajdan épült vidéki vasútállomások, járványkórházak, templomtornyok és paplakok, az egymásba kapaszkodó utcahálózatok, de még az udvarokon összekúpozott szénarakások is.) Mégis, a kanizsaias szemlélet mintegy „átitatja” az itt élőket. Különösen az avultabb eszűeket, akiknek száraz szemében már nehezebben gyülemlik a könny. Értik a várost, a sajátos auráját, a miliőt. Hogy ki mennyire dédelgeti, óvja ezt a kedves többletet - nagyban függ az adott ember egyéniségétől, értelmi-érzelmi képességeitől, vagy olykor a hangulatától.

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a síksági létben – bár az idő megállni látszik - sosincs két egyforma pillanat. Máshol az ott élők, vagy az oda vetődők jobbára az észlelésükre hagyatkoznak. A látvány a mérvadó, az általánosságban megtapasztalható. Ezzel szemben Kanizsán és a környékünkön inkább az ingerek összessége ami számít. Az ösztönösség, a sejtetés a döntőbb.

Az előzőkben már taglaltam, hogy ez az a régió, ahol a rombolást követően mindig új valami fogantatik, amit rend szerint ismét elpusztít egy rá következő megrázkódtatás. Építés és pusztulás: kéz a kézben jár, évszázadok óta.

Emlékeznek arra a képre, ami a téglagyár régi kéményének ledőlése pillanatában készült? 

Megrendítő fotó. 

Mindig az jut eszembe róla, hogy ott, akkor, az a kémény agyoncsapta saját árnyékát. Mondanák a bölcsebbek: nem csak az árnyékát! Mást is. Sokkal fontosabbat. Igazuk lenne.

Mindazonáltal nálunk, ahol a tér uralkodik a tömeg helyett a legkisebb változás erősen befolyásolja a látványt. 

Átrajzolódik a táj. Szúrjunk le a hófödte szántóföldre egy kicsit hosszabb karót, döfjünk nyársat a legelő közepére! Mint tájképfestők vásznán a gémeskút, úgy fog virítani a semmiben.

A Dél-Alföldön a megfogant szándéknak - az erős impulzusok révén – mindig megmarad a lenyomata. Olyasmit produkáló erő ez, ami – még ha tapinthatóan, fizikailag meg sem valósulna az akarat – akkor is örökre benne marad a levegőben. 

Beleég az adott helybe.

 

Dr. Törteli Leona: Aranykapu

Ennek leginkább bizonyító tétele - a bennünket körülölelő árnyékokban keresendő. 

A napsütötte, fényes tájékunkon ellentételezésként mindig megjelenik az árnyék. 

A világosra vetülő sötétség csipkézettsége, játéka, a geometriai formákat eluraló látványa vékonyan ugyan, de mintha láttatná az adott építményeink síkba leképeződő, gyakran bizony torzult alakzatait. Nem csak látjuk. Hűsét is érezhetjük bőrünkön. Az utcáink szélesek, a szemközti házsor árnyképét krétával lehetne megrajzolni. Magányos esti sétáinkon ügyeljünk kicsit a lábunk elé! Vad, össze-összecsúszó, groteszk alakzatok tolulnak egymásra. Felidézik a meg nem történtet, ami viszont egyszer létrejöhetett volna. Járulékos tényező ugyan az árnyék, megfoghatatlan, de ugyanúgy része a szemünkkel látott dolgoknak, mint a megtapintható, szilárd testek.

Ezért látjuk hosszabbnak nyári éjjeleken a Városháza megbicsaklott sziluettjét. A meghosszabbodó árnyak az építéskor lespórolt torony helyén is nyúladózón vetülnek a Kisparkra. Tűhegyes sötét csíkok rojtozzák az aszfaltot: megannyi tetődísz, meg nem valósult taréj, cikornya helyét jelöli ki az éjszaka.

Ezért olyan jelentéktelenül keskenyek az újsütetű, sokemeletes, tájidegen építményeinket körülölelő sötét sávok. Azok az árnyékok a még emberi léptékkel mérhető, az egykorvolt küblis, paraszti, gazdaházak, lehúzott rolós szatócsüzletek árnyai. Minden kivágott fára utal, az út menti fakoronákat mozgató, a széltől rázkódó lomboknak tépett hűvöse, ami alá olyan jóleső odaállni! Ekkor jár át bennünket az imént emlegetett csoda.

Figyeljünk oda!

Már hallani vélem a kétkedőket. Szájukat elhúzva mondják: hisz ez mind csak az utcalámpáknak, a közvilágításnak, a napsugarak dőlésszögének, meg az éppen regnáló holdfázis színdarabjának a látványa! Köze sincs a múlt valóságához!

Mondhatnak bármit…

Az éjszaka sosem hagyja befolyásolni magát. 
 

Dr. Törteli Leona: Ragyogás

Pósa Károly