HA A CSÁNGÓ 43 - székelyföldi mese

GY.A-nak
Isten éltessen barátom!

Nagyboldogasszony napján a pitymallat kékes derengéssel ért a Hargitára.

Ahogy a kelő nap sugára csókolta a tájat, az ölig érő füvön száradni kezdett a harmat, és az esztenaház kallantyújára kiakasztott „NO ENTRY” kartontáblácskát a fenyvesekből kisóhajló hajnali szellő meglebbentette.

A csángó fölneszelt.

Résnyire nyitott a szemét, oszt legott elvigyorodott, röhhintett egyet, mert vaskos koponyájában megmaradt éjjeli álma. (Hej pediglen beh cudar is álom vala! Bukarestbe lett volna dolga, de a román határon vette csak észre, hogy odahaza Csíkban, a kicsi kocsmában felejtette a passzusát. A székelyországi határőr ugyan továbblegyintette, de emez a beste cigányképű megmakacsolta magát, követelte az útlevelet. Rossz volt az oláh kedve, mert éppen akkoriban vették tőlük vissza Dobrudzsát, Havasalföldet meg a tengerpartot, és már a székely-román határmezsgye tábláján is csak annyi állt – szegényesen, krétával ráírva -, hogy: Vilajet București...)

Busa fejét oldalt fordította, oszt aztán csak nézett csöndesen, elnyákodott szemmel, mert asszonyának tompora ippeg előtte domborodott. „Ejsze! Hát az éjjel jól elhányhattam a tagjaimat, hogy megébredve pont a kedveske vastaghusikája elé södörödtem!” Íziben dagadó kedvet érzett, ándungja lett volna meglapogatni a kívánatos idomokat, de mivel a párja az igazak álmát aludta, és mert a csángó szíve csordulásig telve volt a múlott éjszakai döcögtetéssel, tapintatosan letett dévaj akaratárul. Nagy óvatosan fölkelt a tavalyi sarjúra takart színehagyott csergéről, és menyét módra kióvatoskodott a hajlékból.

Előbb a kalyiba megett kérődző kecskét elégítette ki, aztán sorra szépen az összes legelésző juhokat, legvégül a szanaszét kapirgáló tikokat. A pulira nem esett gondja, hisz az is kan volt, és a csángó ügyelt arra, hogy a rossznyelvek ne szólhassák fajtalansággal.

Elvégre József Attila-díjas író es volt.

Dolga végeztével hasibárányból készült sapkáját legényesre csapta. Megigazgatta fürtös, zöld zsinóros harisnyáját, és kettőt gombolt a mellyén feszülő zekéjén. Tíz ujjával kapart egynehányat szakállán. Aztán meggereblyézte borzas üstökét, majd erős harákolás után hegyeset pökött a levegőbe, miközben ropogtatva szelet eresztett: ezzel be is fejezte a reggeli toalettjét.

 - Ideje lesz früstükölni – mormogta csak magamagának, és úgy is cselekedett. Leült a puha fűbe, hátát nekivetette a tűzrakás melletti látófának, oszt az ölébe kapta a demizsont. Kicuppantotta a dugót: menten szétterült a mezőn a köménypálinka szaga. A legyek söndörögve fordultak le a levegőből, s a surján túl vadászó karvaly a verebekkel együtt páni félelemben menekült a környékről. A nehéz ájer az esztenaházba es tolulhatott, mert odabent Krisztina asszony sikkantva horkantott egyet - azzal még mélyebb álomba zuhant.

De a csángót ez láthatóan nem zavartatta, mert míg ajakát a fonott butélia csókos szájára tapasztá, az ádámcsutkája föl s alá liftezett, hogy irtózat volt nézni. Baljával előkotorta a tarka nemeztarisznyáját, kivette belőle a kisebbik mócot, amit az esti vacsoráról meghagyott, és ráérősen harapni kezdte. A csángó író reggelire, ebédre - de sőt! - estebédre es mindig mócot evett, sok oláhhal. Mondták neki ugyan, hogy túl egyoldalúan táplálkozik, de az okvetetlenkedőkre ügyet sem vetve ilyenkor még vaddabbul rágta a szájába vett oláhokat, hogy csak úgy ropogott a csontjuk. Ezzel a kisebb növésű móccal – egy gyulafehérvári szenátorral – gyorsan végzett, kicsit elverte az éhét.

Ekkor hallotta meg a féreg bömbölését.

„Vérmedve jár az erdőn!” – villant fel a furfang a csángó agyán. Uccu! Tüstént lábra kélt és a látófába vágott mór bicsakját kirántotta a kacor, a kézvonó, a szekerce, meg a bankkártyája közül.

Öles léptekkel a lejtőn leiramodva hamarjában az erdő fái között termett, mikor megpillantotta a Székely Bestiáriumból ismerhető rusnya jószágot. A behemót vérmedve (Ursus Horribilis) – mit ád a Teremtő! - egy bácskai magyart tartott a szájában körösztben, akinek a hóna alatt meg egy létra állott ugyanúgy körösztbe! A medve a zsákmányával sehogy se bírt odébb haladni, mert a kefe-sűrű bozótosban, és a fák törzsében unos-untalan megakadtak, bár ehhez mindketten igyekeztek jó képet vágni. Mégis, a medvének fogyott a türelme. Dühében föl-fölüvöltött. Ahogy szembetalálta magát a macskamiskároló bicsakját előre böködő csángó íróval menten udvarias pózba vágta magát, és egy régi, dákóromán köszöntéssel - Áve kéztartást imitálva - föllendítette a jobb mancsát. Eddigelé a csángónak olyannyira vérbe tolult az agya, hogy fittyet, és az imént megivott némicske pálinkát hányva hezitálás nélkül szurkálni kezdte a medve irháját aki - nagyon elcsudálkozva ezen az udvariatlan magatartáson -, legott meg is döglött.

Amikor a bácskai magyar kikászálódott a vérmedve állkapcáján sorjázó borzalmas fogazat közül, elkeseredetten vette tudomásul, hogy a fenenagy dulakodásban elengedte egy öltés a lajbiját. Hátul feslett, a varrásnál. De rögvest illedelmesre igazította az ábrázatát, és erős marokkal parolázott a csángó megmentőjével.

 - Ejsze, hová, hová Kegyelmed, körösztben vitt létrával, ebben a fenenagy erdőben? – kérdezte tőle a csángó barátságosan, miközben a megpusztult vérmedvét rutinosan kiherélte. (Darabját 2 lejért el lehet adni a Táposoknak! Csak azt kell füllenteni nekik, hogy megaszalt Transzszilván Dunakavics, jó a köhögésre…)

  A bácskai magyar letámasztotta a létráját, és nagy sóhajtozások közepette egy Madagaszkár térképet vett elő. Elmondta, hogy Magyarkanizsáról éppen oda igyekszik, csak a Kis-Küküllőnél alighanem rosszkor fordult jobbra. Valami Ábel nevezetű suttyó próbálta ugyan eligazítani, de a rengetegben megest csak elvétette az utat. Ráadásul ez a medve es megpróbálta csúffá tenni, de mivel erőst védte magát a létrával, és a priccses nadrágja se könnyen gombolódik, meg kapálódzott ahogy tudott: a medvének elment a kedve a szándékától, és már csak lakmározni akart volna belőle… Erről eszébe jutott a csángónak, hogy eléhezett a nagy gyilkolászásban.

 - Ejsze, aztán hozott-e Kegyelmed az iszákjában némi oláhot? – vetette föl a kérdést a bácskainak - Fogytán van az esztenán az elemózsia.

 - Sajnos oláhom nincs, viszont van nálam bőven rácalmás. Sokácosan szeretjük. Még odahaza, a Délvidéken lettek sütve. – válaszolta a bácskai magyar. Majd hozzátette: - De csomagolt a nejem útravalónak hat hektó sljivovicát. Azzal elvagyunk egy darabon kettecskén es!

No, megörvendett erre a szóra a csángó író, mert a rácot almásan, meg sokácosan se igen szerette. Ám a sljivovicát – aztat igencsak.

 - Ejsze! ’Iszen nekem es akad még egy kevéske kotyogó kölespálinka! Összeüthetjük a két kicsi vant - egy nagy vannak!

Hej! Erre a derék szóra nagy örömláng lobbant a kis bácskai magyar szemében. Rögvest barátkozhatnékja támadt! Összeölelkezve mentek ki az erdőből, bár a csángó író elébb figyelmezte a bácskai cimboráját, hogy hosszába vigye a létrát a fák között, mert - bár Bácskában lehet, ez a módi -, de Erdélyországban sokkal haladósabb emígy menni.

Az esztenaház előtt nekikutyorodtak mindketten, és mire Krisztina asszony álomtól kerek képpel, magát igazítva kilépett a hajlék ajtaján, már danoltak teli tüdőből, régi, elfelejtettnek hitt Cseh Tamás nótákat.

Nevetett rájuk az asszony, nevetett a nap es.

Krisztina asszony csak azon lepődött valamicskét, hogy honnét a csudából szaporodhatott így meg a pálinka, és az ennivaló? Mert van már annak jó hónapja es, hogy errefelé látták a Názáreti Jézus Krisztust.
Amikor utoljára Erdélyben járt, a lába nyomán virágok fakadtak.

Áldást osztott, minden születésnapját ünneplő, igaz jó embernek.

Pósa Károly