Ezerkilencszáznyolcvanöt nyarának elején ért utol a szerelem.
Éppen ballagás után voltunk, kezdődött a nyári szünidő és nekem nagyon megtetszett egy kislány. A szerelmes ifjonc fejem jól összezavarodott, erősen udvarolni szerettem volna. Ebbéli kínjaim közepette arra szántam magamat, hogy az éppen zajló Tiszai Ünnepi Játékokra hat jegyet vettem. Zsebpénzből kispóroltam, nem volt túl drága. Úgy terveztem, hogy három esti előadást megnézünk együtt kettesben, aztán meg lesz, ahogy a sors akarja. A történetnek ez a szála úgy végződött, hogy a lány nem jött el velem egyetlen előadásra sem. Egy másik fiú vitte diszkóba. Én meg - mivel a megváltott jegyeket sajnáltam kidobni -, egymás után három színházi estén voltam együtt a szomorúságommal.
Akkor nagyon rosszul esett a mellőzés, de a színjátékok valamelyest kárpótoltak. Ma már tudom, hogy igazából azok segítettek át lelki nyavalyáimon. És végtelenül hálás vagyok azoknak a társulatoknak, akik akkor Kanizsán játszottak.
Ha a világot nem is váltották meg, de abban az évben legalább egy magára hagyott emberke szívének gyógyírt hoztak. A komédiások föllépésén tömött sorokban foglalt helyet a közönség.
Zömmel szakszervezeti úton megszerzett jegyekkel érkeztek. Gondolom, volt közöttük nem egy, aki hozzám hasonlóan pusztán elvi okokból ment színházba, mert sajnálta eldobni jegyét. Ám, ennek ellenére jó hangulat, taps és önfeledt szórakozás volt osztályrészünk. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a három előadás egyikének a címére sem emlékszem már, a történetekre is csak halványan, de ha egymásra hordott kukoricakévéket látok, azóta is Makkai Pistát lesem, hogy teljesen váratlanul előbújjon, és pirospozsgásan káromkodva lerúgja magáról a száríziket…
Mondom mindezt azért, mert nem olyan régen – május végén – városunkban járt a győri Forrás Színház. Egy matiné előadást tartottak gyerekeknek, este meg egy másikat, a fölnőttebbeknek.
A délelőtt szépen indult. Reménykeltő volt a hangzavar, nevetés, ami a zsöllyék közül kiszűrődött. A színészek profizmusa megragadta a gyerekközönséget. Nem mindennapi élményt teremtettek a kicsiknek és kísérőiknek egyaránt. Tanár, tanító, kisdiák egyaránt elragadtatással beszélt róluk. Magasra tették a mércét, hogy a Ludas Matyit adták elő, hisz a népszerű mű kismillió átdolgozást ért már meg: nehéz újat lopni a darabba. A győrieknek sikerült.
A gondok az esti előadáson kezdődtek! Nem a színészekkel vagy a játékkal volt baj. A közönséggel.
Pontosabban: a nem létező közönséggel.
A Forrás Színház Szamártestamnetum című darabjára félszáz kanizsai és környékbeli volt kíváncsi. Pedig maga a történet sziporkázó, humoros, lendületes, ötletekkel és élettel teli volt. Ráadásul klasszikus a mű, hisz középkori szerzők pajzán vásári komédiái még túlzott elvontsággal sem vádolhatóak.
A színházunk régiós szinten is párját ritkítóan igényes.
Nézőtere hűvös, a párnázott székek kényelmesek.
Kérdezzék meg zentai, topolyai, szabadkai ismerőseiket, ki szeretne közülük Kanizsával cserélni?
A színházi belépő ára kétszáz dinár. Úgy is vehetjük, hogy egy gyors reggeli ára.
De míg enni naponta szokás, színházban, szellemi táplálékért jóval ritkábban fizetünk. Ez az összeg nem egy nagy áldozat. Valakinek lehet, hogy az: ne bántsuk meg őket. Viszont azt is tudjuk, hogy igen sokaknak meg nem az. Velük háromszor is meg lehetne tölteni a férőhelyeket. Mert egy várost nem a szökőkútja, a sétáló flaszterja, a kivilágítása vagy egy fölújított Vigadója teszi majd azzá, ami. Hanem a kultúrára fogékony rétegének öntudata.
Szerencse, hogy a közönség fájó hiánya mégsem nyomta rá bélyegét az előadásra. A győri komédiások nevettettek, szórakoztattak és végül, amikor ötven pár tenyér ütődött össze vastapsra mindenki örült, mert seregnyi galamb szárnycsattogására hasonlított az ováció.
Végszó nincs.
Esetleg csak annyi, hogy ’85-ben egy lány érdektelensége miatt voltam szomorú.
Most meg az egész közösségünk miatt szégyenkezem.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése