A ballagókhoz

Weöres Sándor

HÁRMAS

Mezítelen a jelenkorom.
Szakadt ruhák osztoznak múltamon.
Jövendőm futkos a folyosón.

Ebből a hazudós világból nehéz kihüvelyezni az igazságot.

Mégis: naponta nekirugaszkodunk.

Lehet, hogy a gyerekeink miatt.
Önmagunk miatt – máma úgy gondolom, hogy - már fölösleges.

Álljatok ide!

Figyeljetek rám!

Ebben a korban másképpen süt a nap, megváltozott az időjárás, furcsák a mosolyok is, és a szemekből veszni látszik a csillogás. Manapság farkasból lesz pásztor, a gazdagból kéregető, vak emberből úrvezetőt avatnak, és lotyót kiáltanak ki erénycsősznek. Még a verebek is szemtelenebbek, mint korábban.

Mostanában nehéz úgy fogalmazni, hogy valami biztatót tudjunk mondani Nektek. Először is: a szemetekbe kéne néznünk. Mélyen, emberien. Oda kéne néznünk, ahol még erő van és elszánt akarat. Ahol még megeshet, hogy átható pillantásunkból szavak nélkül is sok mindent megértetek majd.

Csak mondani, magyarázni ne kelljen! Az kínos lenne, nagyon megalázó! Hisz mi már többnyire mindannyian tudjuk az igazságot. Nehéz szavakba öntve kimondanunk, de egy jó ideje együtt élünk a rémisztő valósággal.

Mégsem vesz rá bennünket a lélek, hogy fölvilágosítsunk benneteket! Hogy megmondjuk Nektek, részleteiben kibontva, legalább közhelyesen elmagyarázva azt, ami rátok vár.

Egyszerűbb, ha magunk elé állítjuk valamennyiőtöket, vállatokra tesszük a kezünket és megálljuk, kibírjuk, hogy közben nem sütjük le a tekintetünket.

Szemünk tükrében megláthatnátok a kételyt. Azon a megcikkant, oldalt már vakfoltos – ám egykor diadaltól fénylő pillantásunk tükörfelületén – ott gunnyaszt egy ideje a zavarodottság. Az eltévedtek bizonytalansága. Sorsotok megannyi kérdőjelét fedezhetitek föl, ha figyelmesen, kutató tekintettel néztek vissza ránk. Rájöttök arra magatoktól is, hogy a jövőtöket éppen az imént mérte szét a társadalom kilóra. Hogy az álsikerek és álkarrierek mögött legtöbbször álság van. Hogy közületek csak nagyon keveseknek fog sikerülni az, amit elképzeltetek. A többségnek - talán sohasem.

Most még örültök. Terhektől mentesen lehettek fölszabadultak, vidámak.

Legyetek hát!

De eljön majd az az idő - talán nem is túl sokára -, amikor számon kérhető lesz majd a boldogságotok és mindaz, amit teljes joggal várnátok el az élettől. Nem lesz könnyű megértenetek, hogy a legtöbb álmotok, gondosan megtervezett holnaputáni vágyaitok zöme pusztán légvár volt, szép, de tűnő gondolat. 
És igen! Az pedig végképp nem lesz kegyes pillanat, amikor egyenként meg fogjátok érteni, hogy tulajdonképpen hazudtunk Nektek mi, fölnőttek is. Kegyes hazugságnak hívjuk az ilyesmit, értetek tettük, az esetek zömében jó szándékkal, de nem kendőzhetjük el a tényeket: ez bizony akkor is csak hazugság volt. Néha akképpen tettük, hogy nem mondtuk el az igazat. Vagy megmásítottuk, megszépítettük azt. Elhitettük Veletek sajnálatból, szerető gondoskodásból, kíméletből – kinek mi volt cselekvő, mozgató rugója -, hogy mi már megharcoltunk a sikereinkért. Nektek alapoztunk mindez idáig, hogy könnyebb lesz mindannyitoknak, mert rátok csak a nagy munka befejezése fog várni. A dolgok kényelmesebbik részének lesztek haszonélvezői, a mű befejezői. Hogy ti teszitek föl azt a bizonyos pontot az „i”-re.

Rossz hírem van. Ez is hazugság volt.

Az igazság az, hogy nekünk, fölnőtteknek nincsen semmiféle befejezésre váró művünk. Nincs, amit csak meg kellene, hogy koronázzatok. Hosszú időn keresztül, tizenöt-tizennyolc év alatt mindösszesen annyi történt, hogy kézen fogva elvezettünk benneteket idáig. Óvtunk Titeket, mert ez volt a kötelességünk. Ez az élet parancsa. Végső soron: egész létünk értelmét látjuk Bennetek.

De már látszik a hely és az időpont, amikor el fogjuk engedni a kezeteket, amikor egyedül lesztek kénytelenek tovább menni. Szörnyű lesz akkor a fölismerés. Némelyikőtök talán bele fog roppanni. Ezt sem titkolhatjuk.

A többségetek viszont pont azzal a lendülettel fog szárnyra kapni, ahogy tettük mi, évtizedekkel korábban, amikor még nem voltatok. Ijesztő lesz és mégis szépséges a magasban lenni. Talán irigyelni is fogunk Benneteket. Ne vessetek meg emiatt senkit közülünk. A földtől való elrugaszkodás az örök emberi sóvárgás tárgya.

Szárnyalni fogtok, tervek fogannak majd meg fejetekben, látni vélitek majd a jövőt. Mi már tapasztaltuk: föntről mindig szélesebb a horizont. Akkor majd Ti is megfogadjátok, hogy az utánatok következőknek jobb lesz. Erős szívvel bíztok majd abban, hogy most még nem létező fiaitok-lányaitok általatok ismerik meg az élet igazi értelmét. A boldogságot.

Rajtatok múlik - mikor értek földet. Hogy lesz-e erőtök sokáig a magasban maradni. Hogy milyen hosszú idő után érkezik el az a perc, amikor, majd Nektek is az utánatok érkezőknek a szemébe kell nézzetek. Ahogy most mi vagyunk kénytelenek.

Addig viszont: legyetek a magasban! Jussatok egyre magasabbra! Lássatok, reméljetek helyettünk is.

Legyetek hát!

 

Pósa Károly