2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. június 16., csütörtök

TIZENEGY PIROS EMBER



Hétfői írásom, ami csütörtökön jelent meg.

Még hogy vezércikk! Még hogy közérdekű meg szép is legyen! Kár a gőzért! Ezekben a napokban-hetekben úgyis minden a fociról fog szólni… Ettől nagyobb magánügyet, ami közügy is egyben, úgysem lehet most találni. Hát persze, hogy a vezércikk sem íródhat másról. Kedd délután végre-valahára kifutnak a pályára a címeres mezbe bújt legényeink, és csak remélni tudjuk, hogy a meggyszín-piros gúnyás magyar válogatott a debütáló meccsén nem fog csalódást okozni: jó lenne győzelemmel kezdenünk az osztrákok ellen. Annál is inkább üdvös lenne megverni őket, mert hírlik: a sógorok nem mennek a szomszédba egy kis előzetes mocskolódásért. A minapi bécsi sajtó egyenesen a jó és a rossz párharcaként értelmezte a találkozót. 


Gondolom kitalálták, hogy már megint mi vagyunk a gonoszok, a nácik, a kirekesztők meg az antidemokraták… Mintha Magyarország lenne Mordor vidéke, a Bécsi medence meg kicsiben az angyalokkal tömött mennyország. Pusztán emiatt is megérdemelné az osztrák kompánia a magyar győzelmet. Remélem Geráékba szorult annyi szufla, amennyi elegendő lesz megmutatni a fenekedő ellenfélnek: attól hogy pampognak, még a magyar tud(hat) focizni. A pályán legyen nagy az arcuk, ne a sajtóban üzengessenek.
Aki ennyire osztrák, mint Ramazan Özcan, Aleksandar Dragović, Garics György, David Alaba, Marko Arnautović, Zlatko Junuzović, Rubin Okotie, Marc Janko, annak álmából riadva sem biztos, hogy a labanc himnusz első két sora az eszébe villanna… Meglátjuk. Mire a friss Új Kanizsai Újság megjelenik már okosabbak leszünk. Vagy az elégedettség, vagy a kiábrándultság fog dúlni a férfiúi keblekben. Pedig ránk férne egy kis sikerélmény! Negyvennégy éve nem rúgott labdába magyar játékos Európa Bajnoki gyepen, s bár a generációm nem tegnap jött le a falvédőről, a legutolsó ilyen rangos meccset is csak másfél-kétéves csecsemőként szurkolhattuk volna végig, ha ragaszkodtunk volna hozzá, ami persze nonszensz. Akkoriban egészen más foglalkoztatott bennünket. Anyánk teje, a tiszta pelenka, a pempő meg a mély álom. Jóllehet azóta eltelt bő négy évtized, a labdarúgás mit sem vesztett a népszerűségéből. Igaz kicsit korruptabb lett, botrányok tucatja rázták meg úgy a nemzetközi szövetséget, mint a fogadóirodák tájékát, és az átigazolások is menetrendszerűen ordenáré disznóságoktól szaglanak. Hiába. Ha valami gyanúsan sikeres, ha nagy pénzek áramlanak keresztül rajta – borítékolható módon gazemberség van mögötte. 
Nincs mit szépíteni. A sportot, vagyis jobban mondva az élsportot elég régóta behálózta a biznisz. A tévé előtt szurkoló jámbor néző persze ennek az ellenkezőjét szeretné hinni. Kéne hogy legyen némi betyárbecsület, kurázsi a fiúkban, ezekben a szidni- és szeretni egyaránt való aranylábú csirkékben, hisz némelyik sztárjátékos akkora pénzeket tesz zsebre, hogy idehaza annak töredékéből nemzedékeknek lenne elvetve a gondjuk. Ennek dacára, vagy éppen emiatt a mai labdarúgás lassan inkább hasonlít az ókori gladiátor-játékokra, semmint arra az örömmel teli viadalra, amit még a pesti grundok szelleme vitt a világ élvonalába, amikor még méregdrága stoplis-cipők helyett mezítláb rúgták a rongylabdát az árokparton éppen úgy, mint a brazil strandok homokfövenyén, vagy a latin-amerikai nyomortelepek fojtogató porában. Nosztalgiával emlegetjük az akkori magyar válogatottat, ám ha őszintének kell lennem, bevallom: nekem régóta a púpomon jön ki a 6:3 fölemlegetése, a Puskás-éra folyamatos hozsannázása. Mert szép volt, de elmúlt. Ahogy nem lehet a nászéjszaka gyönyöreiből az aranylakodalomig eléldegélni, úgy az sem járja, hogy még mindig a hatvan évvel ezelőtti dicsőséget mantrázzák a szakkommentátorok, miközben akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy a jó Minarek Ede – tudják, Garas Dezső felejthetetlen figurája a Régi idők focija című filmből – csak hümmögne és a borzalmas, bokáig érő kabátjába temetkezve pislogna. De hogy ne csak szapuljam a labdarúgást, illik szóba hozni a foci egyetemes erényeit. Ahogy a guruló bőrlabda összekovácsolja a tömegeket. Átnyúlik a nyelvi határokon, átível nemzetek, sőt mostanában fajok fölött is. Ki hitte volna például, hogy a magyar válogatott csatára egy zentai szerb legény lesz? Ugyanígy soha a legvadabb álmomban nem gondoltam volna – és ez egy ideje Moszkva környékén is erős fejtörést okoz –, hogy miként kapott helyet az orosz nemzeti tizenegyben egy néger? Ettől már csak egy tyúklépés a hajdani viccek világa, amikor Szerjózsáék pirosra mázolják a holdat, majd az amerikaiak kiírják rá nagy fehér betűkkel, hogy Coca-Cola… 
A hetvennyolcas argentin világbajnokságra már én is emlékszem, volt is egy kék-fehér kabalafigurám, de aztán úgy alakult az élet, hogy elmaradt mellőlem a foci. Nem sikerült törzsszurkolóvá válnom, olyan rajongóvá, aki vasárnap délutánonként a népkerti pályán rázza a biciklipumpát az ellendrukkerek irányába, s hangja rekedéséig biztatja a hazai csapatot télen-nyáron, ha győzelemre, ha vesztésre állnak: akkor is. Kell egy adag fanatizmus a focihoz, kétségtelen – anélkül nem megy, tán a labda sem gurulna. Csak a helyes mérce megléte ugyanilyen fontos. Szóljon a meccs a labdarúgás szépségeiről, és ne az önjelölt törzsgárdák utcai balhéiról. Legyen sportbarátság, gólöröm, mezcsere, hirdessenek győztest és szomorkodjon aki kikapott: de ha lehet mindez erőszak nélkül, a lovagiasság szabályait betartva valósuljon meg. A pályán dőljön el egy meccs, ne az utcán. Enélkül is van elég ok aggodalomra. Csak nagyobb baj, lőporszag ne legyen! 
Hajrá magyarok!

Pósa Károly
(Új Kanizsai Újság eheti vezércikke)

Nincsenek megjegyzések: