2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. június 9., csütörtök

MIT ÉR A KISDIÁK, HA MAGYAR?



Csak három év!
Három esztendő elmúlt, és Zomborban idén már egy magyar elsős kisdiák nem sok, annyi sem lesz, aki hírmondónak maradt volna az ottaniakból…

Három éve még abban a szerencsében volt részem, hogy többedmagammal délvidéki szórványban élőnek minősített magyarokat látogathattam végig. Jártuk a Nyugat-Bácska számomra kissé ismeretlen településeit. Megfordultunk Zomborban, Kupuszinán, vagy ahogy illik mondani: Bácskertesen. De tiszteletünket tettük a nemesmiliticsi meg a bezdáni általános iskolában is.
Volt mit látni. Vagyis: volt mit nem látni.
A nagy szegénységet.
Nem rózsás a helyzet. Elvándorló családok, elöregedő falvak, heti két-három temetésre évi négy-öt esküvő a válasz. Ennek egyenes következményeként féltucatnyi létszámú kis elsős magyar osztályok nyíltak csupán. Zomborban 3 (három!) magyar ajkú elsőbe induló kisdiák kezdett szeptemberben. 2013-ban…. (Abban a városban, amely sokáig megyeszékhelyként diktálta a tempót, a gazdaságot, divatot Újvidéknek és az akkor még sehol sem lévő, porba fulladó Szabadkának. Abban a városban, ahol a magyarok Úri Kaszinóba jártak hajdan, kőszínházban játszották a magyar dráma jeleseit, míg a mai Magyarország területén jó, ha csűrökben tudtak egy-egy alkalommal színházi körülményeket biztosítani. Nem sorolom tovább, fájdalmas minden szó. Idáig jutottunk…)
A Duna-mente szórvány magyar közössége iszonyatosan megszenvedte az utóbbi húsz-egynéhány évet. A boszniai és a horvát országhatár közelsége, valamint a második világháború utáni szerb telepes falvakba özönlő, a háborúk elől menekülő rokonok mára teljesen fölborították az etnikai arányokat. Négyezres, felerészben magyarok által lakott helységbe még négyezer menekült érkezett. Szerbek, kiábrándultak, földönfutók. Olyan népcsoport, akiknek a minden mindegy alapon való megtelepedés fontosabb volt az együttélés szabályainak az elsajátítása helyett. Éppen ezért a türelmetlenség, a kölcsönös bizalmatlanság légköre a mai napig mételyezi azt a térséget, ahol a boldog időkben három vagy olykor négy nemzet is együtt tudott élni, ahol a másik kultúrájának, nyelvének tisztelete – és ismerete – az alapvető közösségi élet kiiktathatatlan része volt. Svábok, magyarok, szerbek és szlovákok a másik nyelvének elsajátítása nélkül nem hogy másutt: a saját közösségükben sem tudhattak volna érvényesülni.
A magyarhoz sváb fiút küldtek szolgálni, míg cserébe hozzájuk magyar kislány ment cselédnek. A tót kereskedő négy nyelvet követelt meg a segéd-jelölttől. Ha bírta mind a négyet, még aztán vizsgázott szakmai alkalmasságból. A másik szokásainak tisztelete nélkül mit sem ért a tudás.
Ez az oldal kevés ahhoz, hogy fölsoroljuk, mi minden volt a régi világ erénye. Zömmel ismerősek a történelmi tények. Az elkeserítő folyamat – majdnem bizonyos hogy -, immáron visszafordíthatatlan. Az empátia, a másik népcsoport értékeinek megbecsülése talán soha nem lesz azon a szinten, mint 100 évvel korábban volt.
Biztató mégis, hogy a nyugat-bácskai magyarság megmaradt szigetei mennyire ragaszkodnak identitásukhoz. A kevesek között is mindig akad szép példa. Erőn felül vállaló, lelkiismeretes pedagógusok a nemzeti érzelmű oktatás révén megannyi szívet melengető értéket hívnak életre a kis magyar gyerekekből. Igazi emberré nevelés folyik a kis létszámú osztályokban. Nem csak a magyarságukra tanítják meg a diákokat, hanem a majdan reájuk váró nehéz körülményekre is igyekeznek fölkészíteni őket. Mert egyszer ők is szülők lesznek, és vállalniuk kell majd a döntés felelősségét: magyar iskolába íratom-e a kisgyerekemet, vagy hagyom veszni az anyanyelvünket, az identitásunkat és a magyar iskolarendszerünket.
A túlélésünk, megmaradásunk zálogát.
És most kanyarodjunk a Duna vonalától ide vissza, a Tisza mellé. Magyarkanizsán az utóbbi években, a gyerekek létszámát illetően - csak úgy, mint másutt -, szintén tapasztalható egyfajta visszaesés. Igaz ez a magyar és a szerb ajkú kisiskolásokra is. De ha a tendencia helytálló még a többségi nemzetnél is: ez nekünk akkor sem szolgálhat vigaszul. Nem volt olyan régen, emlékezzünk vissza, hogy a hagyományos szerb nyelvű „a” osztály mellett huszonnégy-öt fős b-c-d-e-f-g osztály is nyílt Kanizsán a magyarul tanulók számára. Meg a speciális, kisegítő „gy” tagozat.
Mára ez a számarány kevesebb, vagy alig húszas létszámú osztályokra apadt és nem vagyok biztos abban, hogy lenne f vagy g osztály. (Ha van: annál jobb…)
Pedig Magyarkanizsa elég kivételezett szöglete a délvidéki magyar létnek. Anyanyelvű intézmények, civil szervezetek, sportklubok és egyéb az életkörülményeinket meghatározó lehetőségek (pl. a magyar nyelv hivatalossá tétele községünk területén) mind-mind amellett szólnak, hogy ne adjuk föl egykönnyen önazonosságunkat.
Mégis akad ilyesmire példa.
Ezért lenne fontos a lokálpatrióta tudatunk erősítése.
Magyarkanizsa mint cseppben a tenger, a hazánk is. A szülőföldünk, ahol emberként is, magyarként is jól szeretnénk érezni magunkat. Bár szeretünk Szegedre járni, azért a kanizsai Tisza-part látványától hevesebben ver a szívünk. Jól érezzük magunkat a szabadkai korzón, de a Slajcnál, az előcsillámló folyó szalagjától kezdve tartjuk úgy, hogy végre hazaértünk. 
Látva mások tőlünk szerencsétlenebb körülményeit, és azt az elszántságot, ahogyan ők próbálnak szívósan megkapaszkodni gyökerükben, azt kell mondjam: csak gondoljunk bele. Tartsunk önvizsgálatot.
És ha ezzel megvagyunk, akkor tegyük össze kezünket és adjunk hálát, amiért ide születtünk.

Pk

Nincsenek megjegyzések: