2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. június 9., csütörtök

MIÉRT ÉPPEN KANIZSA? - III.



Kistemetői fotóm

3. rész

Itt, az internetes naplómban a bevezetőnek szánt első két epizód írásai elolvashatóak.
Ahogy most, úgy az azonos című előzményekben is szülővárosunkat elemeztem különféle mostanáig hiányzó szempontok szerint. Nem a konvencionálisnak mondható, hétköznapi perspektívából vizsgálódok, hanem a saját gondolataim, érzésvilágom mentén próbálom megérteni a Kanizsát, mint települést. Ezen túlmenően föl szeretném tárni rejtettebb erényeit, meg akarnám ismerni az arculatával együtt a lelkületét is.
Ha igaznak vesszük a manapság újból fölszínre kerülő panta rhei elméletét, miszerint a világban minden folyik, változik, minden örökös mozgásban leledzik, akkor már csak egy keskeny mezsgyét kell átugranunk ahhoz, hogy elfogadjuk a minden él, minden élő dolog doktrínáját, ami a világegyetemet organikus egészként értelmezi. Nem kell ingatni a fejünket: komoly tudósok vetették fel napjainkban ezt az ókorból ránk maradt, közismert teóriát, amit a nem is olyan távoli múltban még olyan történeti népek is őszintén vallottak, akik egy máig átívelő, alapjaiban fennmaradt hatalmas szellemi tudás birtokosai voltak. Ezek a népek, törzsek nem tudományos tételként, hanem az életük részeként kezelték a világmindenséget. Beszéltek a kövekhez, a fákhoz, a szélhez, a csillagokhoz. Testvérnek szólították a folyókat, a sziklákat, a hegyeket, és áldást kértek a tó vizétől a bő halász-zsákmány reményében. Nekünk, magyaroknak a nyelvünk is őrzi ezen archaikus létélményünk bizonyítékait: például manapság is anyaföldet emlegetünk, ha szeretettel kívánunk szólni a bennünket hordozó mindenségről. A sok között talán a leghíresebb magyarországi csillagász – Dr. Grandpierre Attila – pár évvel ezelőtti, páratlanul izgalmas tanulmánykötetével szenzációt robbantott nem csak az anyaországban, hanem a nemzetközi tudományos körökben is. Pedig – saját bevallása szerint – nem csinált egyebet, csak a Napot, mint égitestet élőlényként kezdte vizsgálni. Ez – első hallásra – tudom, hóbortos ötletnek tűnik.  A világ csillagászati berkeiben mégis zajos tetszést arattak az újdonság erejével ható megállapításai. Egy sor eleddig megfejthetetlen kérdésre sikerült adekvát választ adnia. Talán nem véletlenül. Hihetünk neki: Dr. Grandpierre nem vásári céllövöldében szerezte a diplomáját, és harminc éve ő az, akit nemzetközileg is az élvonalban jegyeznek, ha valahol a Nap kutatásáról, a világ keletkezésének tanulmányozásáról esik szó.
Azért írtam bevezetőnek ilyen hosszan, hogy a most következőket, írásom lényegi részét legyenek szívesek kisebb hökkenettel fogadni, akik netán olvasnak.
Ugyanis ha a teremtésben minden él, ha az eddig élettelennek hittről merészebb, megengedőbb gondolatisággal föltételezhetjük, hogy nagyon is élő, velünk egész, hozzánk hasonló- meg tartozó: nos akkor talán azt sem badarság kijelenteni – a város is él. Mert szerves, mert egész, mert organizmus. Él, érez, változik, kivirul, mint ahogy meg is betegedhet. Aztán elöregszik. Közben története van, amit emberi léptékkel ugyan mi soknak tartunk, na de pár száz, vagy pár ezer év milyen semmiségnek tűnik mondjuk a Balaton, vagy egy gleccser kialakulásához képest?
A városnak is tart az életútja.  Végigviszi a reá testált sorsát, és azután egyszer elhal ugyanúgy, mint mi: emberek.
Szabott mértékig megfejthetőek még az üzenetei is. Ahol elüresedés, romlás mutatkozik, fölüti a fejét a baj, élhetetlenek leszek a körülmények: ott valami betegség támadta meg a város testét. A szövetei bomlani kezdenek, fölfekvéses sebek gyanánt potyog a házakról a vakolat, a gaz veri föl az udvarokat, az utcák képe elhanyagoltságot mutat. Az ilyen helyeken még a levegő sem egészséges. Kórtermek áporodott szaga úszik a falak tövében, s ha a langyos szél meg is mozdítja az ottani levegőt – mintha egy szuvas fogú, ápolatlan öregember lehelne az arcunkba.
Minden városnak van jellegzetes hangja. Kanizsának is. Egy kevéske időt rá szánva a vájt fülű, értőn figyelőnek igazi muzikális élményben lehet része. Évszakokhoz mért szonettek, etűdök megismételhetetlenül, zenei kavalkád: mind-mind a Nagy Kanizsai Koncert részét képezik. Attól függően, hogy melyik napszakban és a település melyik fertályán állunk meg fülelni, más és más hangözön, zenebona, neszezés köszön nekünk vissza.
A Homokon éjjelente a téglagyári gépsorok mormogása vegyül a Körös kanálisában tanyázó békák ummogásával. A budzsáki éjszakák mélyek, arrafelé a csöndnek súlya van, amit csak az itt-ott fölugató kutyák törnek meg. A Kistemető körül kuvikpár szokott kiabálni. Rá-rápirítanak a tóparti közöknél imbolygó rég elhalt lelkekre, akiket emberi szem nem láthat ugyan, de a tollas kis halálmadarak pontosan észlelik őket. Hajnalban ásítón, az ablak alatt harákolva zörög el néhány traktor, mintha a torkát köszörülné Kanizsa. Erre már a kakasok is nekibátorodva káromolni kezdik az ég alját. Napközben a bokrok takarásában verebek bandáznak, csiripelnek, az ötödik kerület végéből kamionok dübörögnek a főút irányába, de ahol nincs nagy forgalom meghallani a fák üstökét borzoló széltől összesugdalózó levelek susogását, és az óvoda kéményén fészkelő gólya kelepelését, ahogy hívja a párját. A Rét felől dörmögni szokott az ég, ilyenkor Medárd tájékán, s ha a néha szárazon sütős, néha meg feketén ragacsos réti földbe vájkál a háromszög alakú kapa, ütemes döcögéséből csukott szemmel is leképezhető, hogy egy görnyedő napszámos gazolja a palántákat. A ráfos parasztkocsin, a kasornyában összekoccannak az italos üvegek. A bakon ülő bácsi aggódva tekinget Bánát irányába, mert ha netán odaátról azok az ónszínű, borzalmasan összetoluló fellegek átnyomakodnak a Tiszán, ritkán tapasztalt nagy erős égiháború kezdődik idehaza. Elvégre Bánátból a kelő napon kívül Kanizsa sosem kapott semmi jót. Ránk nézve csak a veszedelem jöhet onnét…
Mint egy összesűrített történelem, lekottázható Kanizsa dallama. A város mindig nyitott szájjal lélegzik, pulzálnak rajta az erek, és olyan változó a kedélyállapota, mint nekünk.
Közölni akarja velünk, amit érez. Rajtunk áll, meghallgatjuk-e? Megértjük-e?




Nincsenek megjegyzések: