Hosszú pillája van a múló ősznek
hideg, nyúlánk szobor, venyige ujjak,
szétszórtan rőt, barna avarszőnyeg,
az égen vadludak húznak, följajdulnak.
A novemberi erdő dereng halványkéken,
és a víztócsák könnye az eget tükrözi,
a fény éteri, delejes aranyában, ezüstjében
roskadó lábbal a ma a tegnapba ütközik.
Mint akit kalásztalan búzának szántak,
az álomlétem ilyenkor egy sikátor homálya,
régi dal taktusát ütik az égi madár szárnyak,
a jégcsapon átsejlő nap egy fagyott máglya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése