2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. december 1., szerda

NÉHA(I) NAPJAIMON




Néha napokon...
a Tisza felett öröm csordul,
kócsag suhan és felhő dalol
irgalom száll
ima és csönd honol.

A porondok fövenye szürke-fehér,
szétszórt szemcsés békességként
a part szépet nyújt, és szépen kér,
odébb, a város sziluettjén
az alkonyat ér utol.
Az árnyak pókvonala
nagyra nyúlik,
s míg a tegnapról álmodozok
a percről, ami folyton múlik
(a szombatokról és hétköznapokról)
a révület finom ívű tolla
gyengéden az égre rajzolja
a mennyet és a pokolt:

néha napo
kon...

Olykor-olykor...
az élet háló. A mosolya frivol,
hamis kéjnőként fölém hajol,
árnya is bánt
szöget ver belém, lelakatol…

Tántorgás lesz az egyedülvalóságba,
föléledő és meghaló varázsban,
akár egy nyüszítő szinkópa:
fogak, állkapcsok, szőr és karmok
vedlett bordájú kutyák
ügetnek így a dűlőút porában
érzéketlen tortúra
ez egy sárban dúdolt fals énekóra
(közben egy bácskai nyárfasorban)
ahogy emelném szemem a holdra,
várnak vér- és tűzpróbára:
nem is egyszer, immár sokadszor.
Mindegy. Így is ember voltam:

olykor-olykor…

Időnként…
mint vádlott, majd ítélőként,
azt is be kell látnom, ami történt.
Hiába fáj
legtöbbször esténként...

Igazat? Mit is felelhetek?
Lehajtom fejem. Fülelek,
az idő felel az unalom helyett.
Bár rólam – régtől sárba dobottan
egy kényelmetlen pózban
nem túl kirívóan múlik az ifjúkor
minden értelme, hevülete,
csak az emlék erőteljesebb.
Mikor megbántottak, lelöktek.
Miként öleltek idegenek.
(Egyszer tán szerettek.
Fölsejlik, érzem.
Mint a kisdedeknek
a tej színe, de illata főként.)

Időnként-időnként...



Nincsenek megjegyzések: