Néha
napokon...
a
Tisza felett öröm csordul,
kócsag
suhan és
felhő
dalol
irgalom
száll
–
ima
és csönd honol.
A
porondok fövenye szürke-fehér,
szétszórt
szemcsés békességként
a
part szépet
nyújt, és szépen kér,
odébb,
a
város sziluettjén
az
alkonyat
ér
utol.
Az
árnyak pókvonala
nagyra
nyúlik,
s
míg a tegnapról álmodozok
a
percről, ami folyton
múlik
(a
szombatokról és hétköznapokról)
a
révület
finom
ívű tolla
gyengéden
az
égre rajzolja
a
mennyet
és a
pokolt:
néha
napokon...
Olykor-olykor...
az
élet háló.
A
mosolya
frivol,
hamis
kéjnőként
fölém
hajol,
árnya
is bánt
–
szöget ver belém,
lelakatol…
Tántorgás
lesz
az
egyedülvalóságba,
föléledő
és meghaló
varázsban,
akár
egy nyüszítő szinkópa:
fogak,
állkapcsok, szőr és karmok
vedlett
bordájú kutyák
ügetnek
így
a
dűlőút
porában
érzéketlen
tortúra
ez
egy
sárban dúdolt fals énekóra
(közben
egy bácskai nyárfasorban)
ahogy
emelném
szemem
a holdra,
várnak
vér- és tűzpróbára:
nem
is egyszer, immár sokadszor.
Mindegy. Így is ember voltam:
olykor-olykor…
Időnként…
mint
vádlott, majd ítélőként,
azt is be
kell látnom,
ami történt.
Hiába
fáj
–
legtöbbször
esténként...
Igazat?
Mit is felelhetek?
Lehajtom
fejem. Fülelek,
az
idő felel az unalom helyett.
Bár rólam – régtől sárba
dobottan
egy
kényelmetlen pózban
nem
túl kirívóan múlik
az ifjúkor
minden
értelme, hevülete,
csak az emlék erőteljesebb.
Mikor
megbántottak, lelöktek.
Miként öleltek
idegenek.
(Egyszer
tán szerettek.
Fölsejlik,
érzem.
Mint
a kisdedeknek
a
tej színe, de illata főként.)
Időnként-időnként...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése