NAPLÓ - 149.

Montenegro - Djenovici

Óév vége. A leltár ideje. Egy csomó kérdésem átcsúszik az új esztendőbe, ezt már látom. Ennek dacára nem volt hiábavaló üresjáratú 2021 sem. Kicsit vézna év volt ugyan, de nem ment a tanulságoktól. Hallgattam, figyeltem, amit elém vetített a gondviselés varázsa. Igyekeztem, hogy megmaradjak. Ha nyugodt voltam, jól csináltam. Ha öngúnnyal együtt megtartottam a cinizmusomat, megint csak jól tettem. Amikor kétségbeestem, vagy a félelem lett úrra rajtam, biztos, hogy elszúrtam valamit. Ha méltatlan helyzetbe sodródtam, röstellem, hogy akkor és ott nem sikerült elég erőt gyűjtenem, kudarcot vallottam. Kemény évet hagyok magam mögött, de semmivel sem jobbat, vagy rosszabbat az előzőektől. Most sem sikerült megvilágosodnom, ám – talán a koromnál fogva bekövetkezett – , valamit azért már megneszeltem.

Másokhoz, a nagy többséghez hasonlóan úgy gondolom, élni jó. Még akkor is becsülni kell a létünket, ha a bú-felhők sehogy se akarnak eloszlani a fejünk fölül. Hinni kell és élni. Nem vagyok felvértezve a mindent elviselés képességével, de azt tudom, mert már régen megtanultam, hol a helyem és mik a korlátaim. Így könnyebb. Ennek dacára még azért feszengek. Keresem a kibúvókat. Olykor mintha sikerülne újrapozicionálni magamat, ne legyen félreértés, nem följebb akarnék törni, csak néha elvágyom más, vadabb, ismeretlenebb csapásokra is, amelyekről aztán mindig bebizonyosodik, semmiben sem különböznek a megszokottól, mi több, oda vezetnek vissza. Mivel önmagamat megtagadni nem tudom, a csalódások ellenére legalább a körbe vevő világ melódiáira iparkodok figyelni.

Látom, amit látok. A madaram szemében ott az értelem visszfénye, az utca csöndjében a mozdulatlanság komolysága, a nappalokban a színek dallamvilága, ahogy az éjjelekben az álmok titkos öröme vagy mélabúja: mind-mind a jelenvalót dicsérik, mert van egy megmagyarázhatatlan okozati és oksági viszony a világban. Érzem ezt a karikára fűzött jelenséget, a volt és a lesz egybefonódását. Rásegít erre, hogy folyton ott settenkedik mögöttem a leples igazság, amit jellegénél fogva nehéz felismerni. Ezért inkább csak érzem, ám nem mindig értem, azaz többnyire egyáltalán nem értem, mi végre ennyire esendő a nyilvánvaló igazság. Én ezt egyszerűbbnek képzelem. Az igazság ugyanis egyaránt áll menekülésből és megfelelésből, elégtételből és irgalomból, testi örömökből és lelki kínokból, bűnös gondolatokból és jótettekből, templomi áhítatból és kocsmagőzből, pusztításból és alkotásból: nehéz szétszálazni, mikor melyik az üdvösebb. Vélhetően emiatt a sors bátorítást szokott küldeni. Pofon vagy simogatás formájában, de emlékeztetőt kapok tőle, és most már nem csak szavak szintjén, hanem valóságosan is úgy cselekszem, hogy minél kisebb árnyékom maradjon utánam.

Már nem ábrándozom tanyáról, hanem építem. Minden önmagától gurul elém. Megtörtént az idei esztendőben, hogy elszalasztottam lehetőségeket, de mire sopánkodhattam volna, már ott virított a küszöbön egy újabb visszautasíthatatlan ajánlat az élettől. Nem mindig volt kellemes, sőt, többnyire nehéz, már-már vállalhatatlannak tűnő kihívásokkal szembesültem, holott rendre valami főnyereményt reméltem. Aztán megoldottam, amit lehetett. Amit nem, az magától a sínre döccent. Hiába, hogy mint egy átültetett rózsabokor, úgy élem meg a huzattal, árnyékkal, sok szárazsággal és faggyal rám köszönő új helyemet: némi virágot hozok, ha nem is a legnemesebbeket. Majd ott fogok kivirulni, ahol végre megleltem hazámat: Kishomok határában meg az öbölben. Válogathatok. Ülök majd az otthonomban, a dél-alföldi vadakácok takarásában vagy a mediterrán sós szél borzolja majd az üstökömet, addigra egészen fehér szakállam lesz és csak azt remélem, ahogy most, akkor sem fog fájni semmim. Miként most, akkor is tudok majd enni, inni, nevetni, szeretni, lesznek majd nagyon jó napjaim, amikor átölel a világ és aki szeret, és maradni fog bennem elég kétely is, hogy sose vonjon bűvkörébe az önhittség, a mostani embert sírba eresztő dacos nihil.

Nem. Úgy gondolom, még van feladatom, akadnak terveim. Ezeknek élek, ezek éltetnek. Így, velük és általuk tekintek a jövő évre. A többi már nem tőlem függ. Lesz, ahogy eddig volt.
Már ezzel sincs bajom.
Legyen meg az Ő akarata. 

                                                           Pk