Schiffer, a szeretett ellenzékim

Schiffer András - karikatúrám

Nőies nők és a többiek

Immáron, hogy a jogvédelem szinte csak abból áll, hogy a normalitást felszámolják az abnormalitás javára, és a történelmi evidenciák mögé egy-egy kérdőjelet raknak, hogy utána eltüntethessék a fogantatástól a férfi-női princípiumokon át egészen a család szentségéig bezárólag a biológiai mindenséget, érdemes elgondolkodnunk. Vajon meddig srófolható az abszurditás? Erős alappal gyanítom, az emberi természetbe kódolva mégiscsak létezik egy védekező ösztön, ami rejtve ott motoz a lelkekben. Iránytűként mutatja a helyes, életigenlő utat. Ha felnőttként ennek az iránytűnek mágnesessége veszít is az erejéből, a gyermeki világképre nem árt odafigyelni. Ők még látnak és tudnak. Az alábbi történet túl régi, de valamit láttat a nemi szerepükbe belekergültek hisztériájáról, vagyis magyarázza korunk nyugati emberének válságba sodródott önképét.      

Van ennek már vagy tíz éve. Egy kora nyári délutánon a letámasztott biciklim mellett egy padon süttettem magamat. A kanizsai parkban olvasgattam, a játszótér szomszédságában. Odébb pár idősebb asszony beszélgetett, a gyógyfürdő betegei, meg babakocsikat tologató anyukák sétáltak. Hangos zsivajjal óvodás gyerekek érkeztek, kéttucatnyi kiscsoportos, zömében lánykák. Rögtön játszani kezdtek. Fogócskát szerveztek. Mindenekelőtt az öreg fekete tölgyfát kijelölték, az volt a "csűr", amit ha az "egerek" megérintettek menten védettséget élveztek a fogóval, vagyis a "macskával" szemben. Hamar ki is neveztek egy fogót, számos kisfiú jelentkezett a macska szerepére. Aztán a fogó elkezdte kergetni a kislányokat, azok meg kipirult arccal, sikoltozva, nevetve menekültek. Ügyesen szöktek, nehéz volt utolérni őket. Ha sikerült, akkor az elkapott lány lett volna fogó. De nem így történt. A lány az utolsó pillanatban leguggolt, és azt kiabálta „nem ér a nevem”, és innentől védelmet élvezett. Kicsit nehezteltem a lányokra, de aztán elámultam. A fogó kisfiú lovagiasan felemelte a kislányt, aki vagy zálogot adott neki, vagy egy puszit. A fiú pirult, a lány kacagott és futott tovább, zavartalanul folytatódott a játék.
És most jön a lényeg: akadt pár kislány, akik fokozott védelmet élveztek, a csűr ugyanis védett terület volt, aki a kezével hozzáért az öreg fához, az zálog nélkül is érinthetetlen volt. A szemem sarkából hosszabb ideje figyeltem, hogy a csűrt ugyanaz a három-négy kislány bérelte ki, tőlük más nem is nagyon fért oda a tölgyfa törzséhez. Ők voltak főszereplők, a leghangosabbak. Mikor nem volt macskaveszély, egy-két lépésre elhagyták a csűrt, hangosan kritizálták a futkosó lányokat, fiúkat, kinevettek mindenkit, szájaltak, mórikálták magukat. Ám elég volt, ha a fogó-macska csak feléjük nézett, máris léptek vissza a tölgyfához és izgatottan tárgyalták meg az elhárított veszedelmet. Ha a fogó netán mégis hozzájuk ért, hangosan sikítozva panaszkodtak az óvónéninek, "a fiúk bántanak bennünket a csűrben"... A letámasztott biciklim mellett egy óvódás kislány magányosan játszott, gesztenyéket gyűjtött. Megkérdeztem tőle, hát te miért nem fogócskázol, mire ő csak annyit mondott, beteg volt, most még nem lenne szabad leizzadnia. Mondtam neki, nem is kell izzadnod, te is beállsz a csűrbe, a tölgyfa közelébe, azzal a három-négy nagyhangú kislánnyal. Rám emelte a tekintetét s csak annyit felelt váll-rándítva:  – Azok gyáva pisisek...

Üres a Hócipő

A magyar foci kapcsán nincs mit mondanom, nem értek hozzá. Más sem, ez vigasztal. A sok hozzá nem értő között azonban mindig akadnak, akik hol a megfellebbezhetetlen ítész, hol pedig a labdarúgás Platónjának szerepében tetszelegnek, noha egy ötven méteres sprint után lélegeztetőre kéne kapcsolni valamennyit. Közülük egy a Hócipő szellemi atyja, a "humor nagyágyúiról" elhírhedt hajdani Heti 7-es Nyúl Bélája. Szegény Farkasházynak az a baja, hogy világ életében irodalmat akart írni, amolyan Karinthy féle zseninek képzelve magát, miközben semmi egyéb nem volt, csak egy ügyes vállalkozó, aki ott és akkor nyalt ki vagy föl közpénzeket a különféle produkcióihoz – lett légyen szó újságról, vagy humortalan kabarétréfákról –, ahol és amikor másnak erre esélye sem volt. 
Mivel mostanában, azaz bő évtizede elesett az állami csöcstől, kénytelen öreg korára egyre durvább hangnemben írogatni, ami szintúgy egyre inkább csak egy kiégett öregember kesergésére hajaz, az okokat lásd az első bekezdésben! Ha jövő tavasszal győzünk, ezeknek, meg a hozzá hasonszőrűeknek minden reményük kukába kerül, nincs, nem marad még egyszer négy évük, eljárt fölöttük az idő. És amikor a vég nem dicsőséges, akkor a patkány is összeszedi az utolsó erejét, visítva ugrik neki mindennek. Érthető. A sarokba szorítva nincs más kiútja. Ennek tükrében érdemes szánalommal elegy borzongással olvasni Farkasházy Tivadar minden túlméretezett, undok lamentálását.

Olimpiai dalfesztivál

Most az öttusa van soron, de nekem egyéb dolog is fáj. Megvan a szándék, hogy a birkózást is kiszuperálják a modern, haladó olimpiáról. Más, klasszikus sportágaknál is ott a sok kérdőjel. Bezzeg a gördeszka! Tényleg csak keserűségből mondom, a jövő olimpiáira lassan annyira leszek kíváncsi, mint az Euroviziós dalfesztiválra.

A szeretett ellenzékim

Schiffer fasza gyerek. Akkor is az, amikor kritizálja a jelenlegi kormányt. Néha van igazságtartalma, még ha nekünk kellemetlen is belátni. Viszont az ellenzék viselt disznóságait is rendre telibe találja, frappáns meglátásai fájhatnak emezeknek, de csak hadd fájjon a szutykoknak. Persze, akik szerint maga Orbán Viktor a németországi áradásokat előidéző Esőisten, ugyanakkor egy személyben ő a felelős amiért Hawking tolószékbe kényszerült, meg az ózonlyukat is az unokája pelenkája okozta, nos, őértük kár a gőzért. Majd tavasszal eldől, melyikünknek volt igaza.
Orbán helyében Schiffert megtenném privát tanàcsadómnak. Jó, ha valaki hideg fejjel, ennyi ésszel nézi a politikát.

Pk