Csöppnyi aggodalommal szemlélem a jövőt. Amit eddig mutat magából – finoman szólva – nem ad okot az optimizmusra. Hogy eltartott kisujjú finnyás moralizálással ne legyek vádolható, illik szólnom: természetesen a közismert megátalkodottságom is oka annak, hogy a ránk, vagyis inkább az utánunk jövőkre váró évtizedek alakulását részemről erős kétely övezi. Értékkrízis van. Emlékezetvesztés. Válságról válságra kóvályog a világ, és a kétség szinte minden napon újraszüli önmagát. Mivel a boldogtalanságot úgysem lehet kiirtani – meglehet, valami fölsőbb erő miatt erre nincs is akarat – én már azzal is elégedett lennék, ha a lelki békénket helyén kezelhetnénk és nem maradna hoppon annyi ember. Nem kéne az emberekre hagyni a döntés jogát. Nem kéne, és mégis rajtunk áll, mi lesz velünk. Tudom: szabad akarat van. Csakhogy ami manapság dívik az már régen nem a szabadságról szól, hanem sokkal inkább a szabadosságról. Mert mi ezt választottuk. Erre passzol az a sokat emlegetett mondás, hogy a háborút sem szokás a katonákra bízni, sokkal komolyabb dolog az annál.
És mégis mi van a háborútól is komolyabb kihívás? Hát a béke. Az az állapot, amit életnek neveznek. A köznapi, a szürke, az egyszerű. Könnyű egy orvlövész elől bujkálni. Hamar megtanulja az ember, milyen utcarésznél kell behúzott nyakkal cikkcakkban szaladni, melyik kapualjban érdemes kicsit szusszanni, hová vezetnek a földalatti csatornák és sorolhatnám a praktikákat. Ehhez képest például az adóhatóság elől nincs menekvés. Ilyen egyszerű. Azaz, ennyire bonyolult. Viszonylagos ez a kérdés. Ha valaha tudakolnák tőlem, hol szeretnék élni, puskaporos békeidőben, amikor azt hirdetik, nincs ellenség, nem lőnek, áldozatok sincsenek, és ennek pont az ellenkezőjét tapasztalni nap mind nap, mert igenis zajlik a harc, puska helyett hülye rendeletekkel, értelmetlen törvényekkel, láthatatlan, arctalan ellenség lő körbe bennünket, bombázzák az agyunkat mindenfélével, ilyen-olyan képzelt barikádok, szögesdrótok mögé vagyunk szuszakolva, tilalomfák szerteszét, lépni se nagyon lehet tőlük: mi ez, ha nem maga az élhetetlen hadi helyzet, amikor frontkatonák vagyunk, civilben is aknamezőn bolyongunk. Ehhez képest egy lovasroham maga a gyönyör: tudni merre van az előre, ahol az ellenség fenekedik, és hosszadalmas viták helyett a szablyák döntenek, nem pedig a szabályok. Arról nem beszélve, hogy egy kiadós várostrom mennyi bulit tartogathatott! Balassi Bálint eleget írt róla. A zólyomi poétának a szép Luciával való liezonja manapság úgy festene, hogy az érsekújvári várkapitány fölfedezi a felesége telefonján a buja sms-eket, kitör a botrány, emiatt a várvédő cég szerződést bont Balassival, aki bánatában egy internetes társkeresőn próbál vigaszt találni. Az összes emberi értéken otthagyja lánctalpainak nyomát a fogyasztói társadalom. Mit is követel tőlünk ez az éra? Ha úgy vesszük nem túl sokat, éppen csak önmagunkat…
Sosem szerettem a túl egyértelmű dolgokat. Ha tálcán kínálta magát valami: felismerés, ige, megoldás, képlet, érzület, szerelem vagy bármi – menten szimatolni kezdtem, néztem, mi is a trükk az egészben. Ugyanis annyit megtanultam, a saját bőröm volt az iskola, hogy könnyedén semmit, legfőként igazat nem lehet kapni. Az ingyen mindig gyanús. Ablakon behajított zacskós kiszerelésű mirelit boldogság nincs. Ellenben van eltorzuló arc, és tengernyi küzdelem árán a megnyugvás öröme. Nem létezik kicentizett, vegytiszta igazság sem, leszámítva az isteni igazságot, de az már transzcendencia, nem emberi. Utóbbi meglehetősen hiányos igazság tehát, bátran merem mondani. konyítok hozzá valamicskét. Úgyhogy a felénk száguldó holnapról már lehet sejteni ezt-azt, folyamatosan harangoznak róla valamit. A jövő ezé a kakofóniáé, a zajkeltésé. És ahogy keresik ennek az ellenszerét, az sem ad okot hurráoptimizmusra: ha lehetek pikírt, a megoldások borzalmasabbnak tűnnek maguktól a problémáktól is.
Kész szerencse, ha van hova elhúzódnunk. Tanyára, falura, kicsi, eldugott zugaiba a világnak. Mint csigabiga a házában, ki kell várni, hogy elcsendesüljön a lárma. S közben dúdolgatunk magunknak, a macska dorombolását hallgatjuk, vagy a kéménykürtőben kaparászó szél üzenetét figyeljük a házi kedvencünkkel székünk mellett. Szóval, tartsunk macskát. Kutyát kettőt javasolnék, aki csak teheti, két blökije legyen. Ám ha valaki nagy kalandra vágyik, csókát vesz maga mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése