ÉLETJEL

 

Életjelet adni – mára ez lett a legfontosabb.

Régebben nem volt rá ekkora szükség, nem vált a maihoz hasonló tótumfaktummá, kényszeres napi facebookos, twitteres, instagramos kinyilatkoztatássá, de a digitalizált esztendők előtt is  mindenféle módon igyekeztünk a létezésünket, vagyis legalább a hogylétünket bizonygatni.

Elmentünk, utaztunk, küldtünk egy képeslapot. Nekem a kedvencem maradt, de mára sehol sincs – ha jól emlékszem – „dopisznica” volt a neve annak a sárgás-zöld kartonnak, aminek az üres fedőlapjára is lehetett irkálni. Akinek a régi Jugoszláviában bővebb mondandója akadt, hamar megtanult verébfej nagyságú betűk helyett aprózva, rizsszemekkel írni. Ha meg vezetékes telefonhoz jutottunk, hosszú sorban álltunk a tengerparti postán, hogy üzenhessünk az otthon maradottaknak, valamelyik szomszédba, ahol akkortájt is akadt telefon. Ma már nehéz eldönteni, vajon jellemzően humorosabbnak vagy anakronisztikusabbnak tűnik-e a harminc-negyven évvel ezelőtti kommunikáció? Akárhogy is vélekednénk, pont úgy vált hihetetlenül bájossá, gyermekien tisztává, mint a múltkor újranézett francia krimi a hatvanas évek végéről, amikor Alain Delon füstölgő, filter nélküli cigarettával sétált oda a reptéri pulthoz, jegyet váltott, és már ballagott is a géphez roppantul elegánsan, tán arcizma se rezzent közben. Ahelyett hogy vegzálták volna holmiféle chekkolással, vámáru kezeléssel, vetkőztették volna mezítlábra és a detektoros kapun sem tornáztatták egészségügyi maszkban, nadrágszíj nélkül, mint manapság.

Ugyanakkor a facebookon esengeni kötelező. Nem olyan mély, nem olyan teljes, mint egy kézzel írott levél, és sokszor nem is fejez ki semmit, üzemi szenvelgés vagy hencegés csupán. Kommentelője válogatja. Nem akarnék közülük egy lenni. Inkább körülnézek és hálával gondolok arra, ami tanít emlékezni, miközben hajt, unszol egyedül való dünnyögésre.

Nem is tudom, mi lenne, ha ide nem irkálnék. Már csak ezek a rövid helyzetjelentések maradtak, tökéletlenül, rendszertelenül, de legalább őszintén, amolyan hangos monológként ezekkel a diáriumi jegyzetekkel. Így adok életjelt magamról. Legtöbbször illusztrációt is készítek mellé. Hátha az írott szó helyett a képi üzenet jobban kivallatható. Nem sok ez, olykor pusztán három- négyezernyi leütés.

Kicsit olyan, mint mikor cserkész koromban zászlójelekkel üzengettünk. A másik fél valami száz méterre ha volt tőlem: emelgettem viharsebesen a piros-fehér zászlókat, volt idő, amikor 60 másodperc alatt hatvannál is több karlendítéses betűt közvetítettem, amaz olvasott, holott egyszerűbb lett volna átkiabálni egymásnak. Ma is rükvercben csináljuk, pedig egyenesen is lehetne. Az utca túloldalára is sms-t küldünk, vagy telefonálunk, holott át is mehetnénk a másikhoz, be is kopoghatnánk a szomszédba, vagy kurjanthatnánk egyet a távozó vendég után, amiért nálunk felejtette a szemceruzáját. Mégis, más a magatartás, ahogy más a mesénk is 2021-ben.

Furcsa, de a zászlójeleket még ma is tudom. Az imént próbáltam, titkon verdestem egy sort, mint a Tica szokott a szárnyával, ha pépes kenyeret szopogat le az ujjamról. Ösztönösen bennem maradtak a szignalizációs zászlójelek, meg a morse kódok is. Álmomból ébresztve is tudom őket. A „K”: bal kéz zászlóstól kinyújtva, fölemelve a fül mellé, jobb kéz pedig 25 fokos szögben lefelé mutat. A morseban a „K” tá-ti-tá, azaz vonal–pont–vonal.

Fogalmam sincs mire megyek vele, ebben a kommunikációs panelektől kiszolgáltatott XXI. században. Talán az emlékezet miatt fontosak még most is. Kicsi gesztusok, de számítanak. A tengervízből egy kortynyi elég, hogy nyarak tucatjait kezdjem fölsorolni, egy puha tenyér simítása tapsviharokat juttat az eszembe, és a szájon kibuggyanó, időben kimondott jó szó egész életutakat határoz meg. Kicsordulásig befejezve azokat.

                            Pk