Gondolatok az önkéntességről május 4-én, Szent Flórián napján, a
Tűzoltóság ünnepén
Mit jelent önkéntesnek lenni?
Egyáltalán,
értik-e még ennek a fogalomnak az igazi ízét? Aligha tévedek, ha azt
gyanítom: mára kiveszni látszik a köztudatból. Hisz ugyan ki az, aki minden
önös haszon helyett másokért lenne hajlandó áldozni a szabadidejét, a
munkaerejét, a tehetségét, sőt – igen! – olykor a testi épségét, netán az
életét is?
Lássuk be, nem divat ma az önzetlenség. Éppen ezért aki kiállna
valakiért, vagy valami eszméért, jobbára szokta is tartani a markát. Ott meg
abban a pillanatban szépen köddé válik minden, ami igazán szerethetővé,
tiszteletreméltóvá tenné személyét. Az ügyét. Ilyen a világ, mondanánk
sóhajtva. Bele sem gondolunk, hogy azért régebben mintha másképp döcögött volna
ama bizonyos szekér.
A jó Appel Ede bátyánk, a hajdani
sárba fulladt Ókanizsa történetírója 1886-ban mesélős kedvét könyvbe
szerkesztve kiadatta. A remekbe szabott kis kötet cirkalmas betűkkel és még
ettől is ízesebb nyelvezettel megannyi múltbéli adatról, a szülőföldünket
illető kordokumentumról tájékoztatta a nyájas olvasót. Egyik ebbéli passzusában
írva vagyon, hogy a magyar szabadságharc előestéjén a templommal együtt 1311
lakóházat tartottak számon városunkban. Ehhez képest 1849. január 27-én –
szörnyű még leírni is! – 1206 kanizsai ház a melléképületekkel együtt a lángok
martalékává válik. Persze, a katolikus templommal együtt… Aztán, hogy a
történet kerek egész legyen, alig másfél hónap kellett, és 1849. március 14-én a
maradék száz lakhely is leég. Persze, a pravoszláv templommal együtt…
Kell-e
emlegetnem, milyen vérzivataros hangulat járta akkoriban a Tisza mellékét?
De
ahogy lenni szokott, a gyűlölködés parazsa elhamvadt. (Vagy inkább szőnyeg alá
söpörték a hamuval, mint annyi más problémát, ahol csöndben tovább izzott a
zsarátnok…) Jött az újjáépítés, a megújulás. Az 1867-es esztendőt mégsem a
Deák-féle kiegyezés fordulópontjaként, öröm-ujjongva élték meg eleink. Azon a
nyáron, meg utána 1873-ban és 1878-ban is rettenetes tűzvész pusztított
Ókanizsán. Appel szerint akkoriban három-négy bakter képviselte a
tűzrendészetet. Többnyire olyan megbízhatóan, és hatékonyan, amennyire a
legendásan részeges közszolgák szakmaisága elképzelhető. Nem hiába kellett fertályóránként
óbégatva bizonyítani éberségüket. Legalábbis ez a dokumentálható áldatlan
helyzet volt 1887-ben.
Egy rövid bekezdés erejéig hadd
szóljak arról, mit is jelentett a vörös kakastól való félelem? Ezen a vidéken a
ház, az ingóság, a föld adta meg a társadalmi rangot. A jussát keserves tíz körömmel
kaparta össze a jónép. Ha a lakóház elveszett, vagy leégett a búzatermés - az
otthon, a létezés biztonsága veszett oda. Mint a szemük fényét vigyázták a lángot,
amennyire tudták. Mivel a házak jobbára szegényes zsúpfedéllel bírtak, a nyarak
meg szikkasztó, száraz szeleket hoztak, tényleg a tűzzel játszott, aki a tűzzel
játszott: én kérek elnézést a sületlen poénért. Szomorú gyakorisággal
előfordult, hogy házsorok, egész utcák, városnegyedek kaptak lángra. Hiába
zúgott a félrevert harang. Amikor a vörös kakas kukorékolni kezdett,
többnyire már késő volt.
Így esett meg, hogy szűkebb
pátriánk legelső önszerveződő testületét pont a tűztől való félelem hívta
életre. Appel Ede 1889-es keltezéssel tudósít a helyi önkéntes tűzoltó egylet
megalakulásáról. S hogy nagy öregjeink mennyire komolyan vették a mundér
becsületét, ékesen igazolja, hogy az alapító levélben kihangsúlyoztatott,
miszerint csak „feddhetetlen jellemű”, „huszonnegyedik életévét betöltött”, „ép
testű”, és „legalább 150 cm
magas férfiak” lehettek önkéntes tűzoltók.
A többi meg már történelem. A
gyarapodó Ókanizsával, a boldog békeidőkkel, az 1911-ben megnyert torinói
tűzoltó világbajnoksággal, ahová szekereken ment a kanizsai kompánia az
Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve, és a bácskai lelemény, kitartás révén Japán
csapatát verve állhattak a dobogó legfölső fokára, örök dicsőséget hozva ennek
a kicsiny, Tisza-menti városkának.
Az önkéntes tűzoltó hitvallás úgy égett bele
az itteni köztudatba, mint az állhatatosság, a szolidaritás, a férfiasság
legszebb példája. A két háború között úrnak számított, aki a kétsoros rézgombos
uniformist vasárnaponként fölölthette. Tömörkény, Csáth, Móra novelláinak
alakjai vitézkedték végig az akkori időket, fúvós zenekartól kísérve, tutuló
kürtszóval, vágtató lovak húzta lajtkocsikon, kuglipályán krigli sörökkel,
haptákban várva az inspekciót. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben sem
lankadt a hév. Országos versenyeket nyertek a tűzoltóink, s ha vijjogva
megszólalt a sziréna, a férfiak odahagyva dolgukat, ágyból kiugorva, ebédasztal
alól a széket kirúgva siettek a laktanyába, majd a szertárból kiforduló
tűzoltóautókon oda, ahol szükség volt rájuk.
Az önkéntes tűzoltók sosem kaptak
érte semmit. Megelégedtek azzal a jó érzéssel, hogy baráti, bajtársi
közösségben lehettek. Időnként egy kondérban főtt tábori ebéd. Egy krómozott
serleg. És azoknak a hálája, akiken segítettek. Ennyi az önkéntes tűzoltó fizetsége.
Meg az a tény, hogy nem hiába élt. Valami jót tett másokért. Sírba ereszkedvén
majd ott lesznek egyenruhában a régi bajtársak, az újakkal, akik körülállják,
eltemetik. Büszkék lesznek rá.
És amint eresztik majd le a
koporsóját, a fülének ismerős hang fogja siratni. A kivezényelt tűzoltókocsi
szirénája. Amiért érdemes volt élnie.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése