2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. május 7., csütörtök

TŰZTÁNCOT JÁRÓK



 Gondolatok az önkéntességről május 4-én, Szent Flórián napján, a Tűzoltóság ünnepén

Mit jelent önkéntesnek lenni? 
Egyáltalán, értik-e még ennek a fogalomnak az igazi ízét? Aligha tévedek, ha azt gyanítom: mára kiveszni látszik a köztudatból. Hisz ugyan ki az, aki minden önös haszon helyett másokért lenne hajlandó áldozni a szabadidejét, a munkaerejét, a tehetségét, sőt – igen! – olykor a testi épségét, netán az életét is? 
Lássuk be, nem divat ma az önzetlenség. Éppen ezért aki kiállna valakiért, vagy valami eszméért, jobbára szokta is tartani a markát. Ott meg abban a pillanatban szépen köddé válik minden, ami igazán szerethetővé, tiszteletreméltóvá tenné személyét. Az ügyét. Ilyen a világ, mondanánk sóhajtva. Bele sem gondolunk, hogy azért régebben mintha másképp döcögött volna ama bizonyos szekér.
A jó Appel Ede bátyánk, a hajdani sárba fulladt Ókanizsa történetírója 1886-ban mesélős kedvét könyvbe szerkesztve kiadatta. A remekbe szabott kis kötet cirkalmas betűkkel és még ettől is ízesebb nyelvezettel megannyi múltbéli adatról, a szülőföldünket illető kordokumentumról tájékoztatta a nyájas olvasót. Egyik ebbéli passzusában írva vagyon, hogy a magyar szabadságharc előestéjén a templommal együtt 1311 lakóházat tartottak számon városunkban. Ehhez képest 1849. január 27-én – szörnyű még leírni is! – 1206 kanizsai ház a melléképületekkel együtt a lángok martalékává válik. Persze, a katolikus templommal együtt… Aztán, hogy a történet kerek egész legyen, alig másfél hónap kellett, és 1849. március 14-én a maradék száz lakhely is leég. Persze, a pravoszláv templommal együtt… 
Kell-e emlegetnem, milyen vérzivataros hangulat járta akkoriban a Tisza mellékét? 
De ahogy lenni szokott, a gyűlölködés parazsa elhamvadt. (Vagy inkább szőnyeg alá söpörték a hamuval, mint annyi más problémát, ahol csöndben tovább izzott a zsarátnok…) Jött az újjáépítés, a megújulás. Az 1867-es esztendőt mégsem a Deák-féle kiegyezés fordulópontjaként, öröm-ujjongva élték meg eleink. Azon a nyáron, meg utána 1873-ban és 1878-ban is rettenetes tűzvész pusztított Ókanizsán. Appel szerint akkoriban három-négy bakter képviselte a tűzrendészetet. Többnyire olyan megbízhatóan, és hatékonyan, amennyire a legendásan részeges közszolgák szakmaisága elképzelhető. Nem hiába kellett fertályóránként óbégatva bizonyítani éberségüket. Legalábbis ez a dokumentálható áldatlan helyzet volt 1887-ben.
Egy rövid bekezdés erejéig hadd szóljak arról, mit is jelentett a vörös kakastól való félelem? Ezen a vidéken a ház, az ingóság, a föld adta meg a társadalmi rangot. A jussát keserves tíz körömmel kaparta össze a jónép. Ha a lakóház elveszett, vagy leégett a búzatermés - az otthon, a létezés biztonsága veszett oda. Mint a szemük fényét vigyázták a lángot, amennyire tudták. Mivel a házak jobbára szegényes zsúpfedéllel bírtak, a nyarak meg szikkasztó, száraz szeleket hoztak, tényleg a tűzzel játszott, aki a tűzzel játszott: én kérek elnézést a sületlen poénért. Szomorú gyakorisággal előfordult, hogy házsorok, egész utcák, városnegyedek kaptak lángra. Hiába zúgott a félrevert harang. Amikor a vörös kakas kukorékolni kezdett, többnyire már késő volt.
Így esett meg, hogy szűkebb pátriánk legelső önszerveződő testületét pont a tűztől való félelem hívta életre. Appel Ede 1889-es keltezéssel tudósít a helyi önkéntes tűzoltó egylet megalakulásáról. S hogy nagy öregjeink mennyire komolyan vették a mundér becsületét, ékesen igazolja, hogy az alapító levélben kihangsúlyoztatott, miszerint csak „feddhetetlen jellemű”, „huszonnegyedik életévét betöltött”, „ép testű”, és „legalább 150 cm magas férfiak” lehettek önkéntes tűzoltók. 
A többi meg már történelem. A gyarapodó Ókanizsával, a boldog békeidőkkel, az 1911-ben megnyert torinói tűzoltó világbajnoksággal, ahová szekereken ment a kanizsai kompánia az Osztrák-Magyar Monarchiát képviselve, és a bácskai lelemény, kitartás révén Japán csapatát verve állhattak a dobogó legfölső fokára, örök dicsőséget hozva ennek a kicsiny, Tisza-menti városkának. 
Az önkéntes tűzoltó hitvallás úgy égett bele az itteni köztudatba, mint az állhatatosság, a szolidaritás, a férfiasság legszebb példája. A két háború között úrnak számított, aki a kétsoros rézgombos uniformist vasárnaponként fölölthette. Tömörkény, Csáth, Móra novelláinak alakjai vitézkedték végig az akkori időket, fúvós zenekartól kísérve, tutuló kürtszóval, vágtató lovak húzta lajtkocsikon, kuglipályán krigli sörökkel, haptákban várva az inspekciót. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben sem lankadt a hév. Országos versenyeket nyertek a tűzoltóink, s ha vijjogva megszólalt a sziréna, a férfiak odahagyva dolgukat, ágyból kiugorva, ebédasztal alól a széket kirúgva siettek a laktanyába, majd a szertárból kiforduló tűzoltóautókon oda, ahol szükség volt rájuk.
Az önkéntes tűzoltók sosem kaptak érte semmit. Megelégedtek azzal a jó érzéssel, hogy baráti, bajtársi közösségben lehettek. Időnként egy kondérban főtt tábori ebéd. Egy krómozott serleg. És azoknak a hálája, akiken segítettek. Ennyi az önkéntes tűzoltó fizetsége. Meg az a tény, hogy nem hiába élt. Valami jót tett másokért. Sírba ereszkedvén majd ott lesznek egyenruhában a régi bajtársak, az újakkal, akik körülállják, eltemetik. Büszkék lesznek rá.
És amint eresztik majd le a koporsóját, a fülének ismerős hang fogja siratni. A kivezényelt tűzoltókocsi szirénája. Amiért érdemes volt élnie.

Pósa Károly          

Nincsenek megjegyzések: