A régi Jugoszlávia katonája voltam.
Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd
egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok
róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet.
Most legyen elég annyi, hogy
akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg,
kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta
magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként
olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné
valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem,
akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones,
kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa
viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb
kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel
találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy,
hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen
bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos
hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb
volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg
szerelmesek voltunk bele mindahányan?
Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem
volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy
göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a
maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a
csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert
például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.
Minden tisztnek járt csicska.
Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték
a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló
morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett
minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga
kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt
csicskára.
A kötelező fél hetes reggeli
szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk
ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a
tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a
Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük,
kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom
óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása.
Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos
képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a
nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán
beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta,
ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót
akart valaki érteni.
Csak a lényegét tudom
visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé
meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a
dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát,
rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az
lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként
néznek majd rá.
Ez jutott eszembe ma, mikor láttam
ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése