Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.
 |
| Százéves fotó a Városháza előtti régi piactérről |
adoma - Hajdanában a környék lakossága híres volt
a tréfálkozó kedvéről. Megszámlálhatatlan poént sütöttek el őseink, akik még
ismerték a heccelődés alapszabályait. Szórakoztatták egymást és
önmagukat, de sosem mások megalázásával. Emberibb léptékű volt a kacajuk. A
boldogult emlékű Tőke Pista tanár úr Zentán szépen egybegyűjtötte a Tisza-mente
népének anekdotáit. Az adomázás
hovatovább sajnos kimegy a divatból. A helyét átveszi a városias vicc, a flaszter
észjárása. Rövidek, velősek, csattanósak. Gyakran durvasággal, ordenáré nyelvezettel,
mert csak a trágárság kölcsönözhet ízt a szövegecskének. Ezek a közszájon forgó
viccek sosem építő jellegűek. Személytelenek. Ha valakiről szólnak, jobbára
kitalált történetek. Jellemzően koronként fölbukkannak, más-más szereplőkkel. A
politika, a szexualitás, a legintimebb dolgok gúnylenyomatai. Milyen más az
adoma! Hiszen mindig, vagy legtöbbször valós alapokon nyugszik. Tréfás történet, ami ha a legvégén
nem is fakaszt hahotát, csak elhúzzuk tőle a szánkat, csöndös somolygással
hallgatjuk: akkor is rólunk, nekünk szól. Érezzük belőle a múlt visszaköszönését.
Megeleveníti a csínyekkel teli gyerekkort, a katonaságot, az ismerőseinkkel
történt „stószokat”. Élteti az élceket, a frappáns bemondásokat. Alkalomadtán bolondos élethelyzeteink
tucatját szoktuk előszeretettel fölidézni. Semmi nem ad átfogóbb képet egy
közösség lelki erejéről, mint a humora. Ha nem hiszik, olvasgassák a Mosolygó Tisza-mente jóízű történeteit!
Kiviláglik abból, hogy a hétköznapokon – még ettől sokkal embert próbálóbb,
nehezebb időszakokban is – tudtak nevetni, nevettetni a
tréfacsinálóink. Levett kalappal emlegetjük ma őket. A kántort, az iszákos
cimborákat, a falu bolondját csak úgy, mint az örök poéngyáros nagyjainkat,
akiknek folyton az ugratáson, mások szórakoztatásán járt az eszük. A gyárakban,
a földeken, az iskolákban, a hivatalokban, a kocsmákban és a bandázó kis utcákon
egymást vidították az itteniek.
Számomra az egyik legkedvesebb történetet ide jegyzem a végére.
Kanizsa hírhedetten csibész tréfamestere az Ádám család sarja volt. Az öregek
még emlékeznek tetteire. Nekik nem hat majd újdonságként, amit írok. Ádám Zoltánt, aki szódás üzemet tartott fönn, és nem mellesleg Auschwitzet is megjárta még éltes korba lépve
sem hagyta el a humora. Igazi „hochstapler” volt, akit a jelmondata egy életen
körösztül végigkísérte: Mundus vult decipi - A világ azt akarja, hogy
becsapják. Csoda-e ha mindig a hülyeségen járt az esze, vagy átvert valakit? A mókázó
hajlama mellett módfölött szerette a bort. Ez ihlette az alábbi esetet is.
A téglagyárba igyekvő munkások közkedvelt megállója volt a régi „Beograd”-kocsma.
Hajnaltájt nyitott, ahová fertályórával a reggeli műszak beindulása előtt, a biciklin
érkező melósok rendre be-betértek egy- vagy két nyelet korai pálinkára. A
pulton tucatnyi kispohárban elő volt készítve az ital. Rendelni sem kellett:
aki balos markába kapta a kispoharat és lehörpintette, a másik kezével már
koppantotta is az árát a falapra. Százával keltek el a féldecik, rövid negyed
óra alatt, hogy a pincérnő alig győzött újratöltögetni. Az ominózus hajnalom
Ádám Zoli a cimborájával, a kőfaragó Oláh Pistával elsőként érkezett a „Beograd”-kocsma elé. Sötét
éjszaka volt, pirkadni sem akart. A szunnyadó italmérést még lakat alatt
vigyázta a nehéz, szárnyas ajtó. A két tréfamester szomjas volt. Rávaló
pénzük viszont nem akadt. Adám Zoli nem jött zavarba. Megkérte a Pista barátját,
hogy ugorjon haza a kolbásztöltőért. Amikor a puszipajtása meghozta, valahonnét
a nagykabátból előszedett egy jókora sülttök-darabot. Belegyömöszölte, aztán a
kolbásztöltőt kurblizva kinyomta a tartalmat a kocsma küszöbére. Az
összecsócsált sült tök egy hurkányi rakáson szerfölött gusztustalanul
hasonlított valamire. Hogy a látvány még megtévesztőbb legyen, egy gyűrött újságpapírt
is odatett mellé…
A hatás nem maradt el. A kisvártatva befutó biciklis melósok elszörnyedve,
utálkozva szidták azt, aki pont a kocsma küszöbére tudott üríteni. Mikorra
megfelelően izzott a hangulat, és elég számú zajos káromkodó sereglett össze,
Ádám Zoli flegmán megjegyezte, hogy csak ne ordítson senki: annak idején a lágerban ők
még ezt is megették – olyan éhesek voltak. Persze nem hittek neki, de ő váltig
hajtogatta az igazát. Szó szót követett. Ahogy lenni szokott, rögtön fogadásra
került sor. Ádám Zoli ellen hektószám liter bort ajánlottak, ha ott helyben
bebizonyítsa, és megeszi a küszöbön éktelenkedő kupacot. Ő meg pont erre várt.
A kabátzsebből előhalászott egy kanalat, és lekuporodva a küszöbhöz angyali
nyugalommal kezdte kanalazni a … sült tököt. Mondják, többen rosszul lettek és
a nagy erős lehordó munkások sugárban hánytak, akik látták. A kocsma pedig
kinyitott és aznap Ádám Zoli és az Oláh Pista késő délutánig itták a nyereményüket.
Az utolsó litereknél, akadozó nyelvvel már beismerték a turpisságot. Még a
kárvallottak is együtt röhögtek velük. A móka híre szétfutott. Sokáig csalt
nevetést az arcokra. Olyannyira sokáig, hogy én még manapság is a lábam alá
nézve, nagyobb lendülettel, inkább átlépem a „Beograd”-kocsma küszöbét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése