 |
| A Lokomotíva kocsma ablakából - skiccem (háttérben a temető kerítése) |
„Hát hogyne írtam volna verset az ötödik kerületről! Kanizsa örök pária fertályáról,
aminek csak a képzelet, no meg a juhszél szab határokat. Ott a vasútállomás
karikatúrája, a tegnap még zötykölődő ezüst pléhdobozzal – megfilmesítésért kiált.
A síneken túl a Nagytemető. Mindannyiunk végső menhelye, a szűkre méretezett
privát parcellákkal, két köbméternyi bácskai jussunkkal. Az ötödik kerületbe
gyakori a megérkezés. Ne firtassuk, hogy a peronra lépve, vagy a fejfa alá
kikísérve érezzük majd magunkat otthonosabban. Ahogy az út élesen dől a Járás felé,
a régi betonbunker mellett - szelíd barátságban vele, akár egy redős pilláját
lezárt öregasszony - integet a rég lelakatolt rolójú Opatija-Abbázia cukrászda bodegája.
Most is a számban érzem a negyven évvel ezelőtti törökméz ízét. A vizesárok mentén
hóka színű hatalmas taknyos nyárfák. Vetik pihés termésüket: mintha május végén
hózivatarba keverednénk. De a kis bolyhok nem olvadnak el, hanem rátapadnak a
gyászlobogókra, a sötét kendőkre, öltönyökre, miután estefelé odahaza dünnyögve muszáj lekefélni az ünneplő gúnyát, s közben tűnődőn arra gondol az ember,
hogy már nem kell sietni azzal a kölcsönkért talicska visszaadásával, szegény
koma úgyse fogja tologatni.
Az ötödik kerület kapuja mégis a Lokomotíva kocsma. Pár éve sincs, a kupecok,
vásározók, kifelé igyekvők oázisaként működött. Mára a tövében terpeszkedik egy
benzinkút. Leaszfaltozták, kibetonozták a környékét. Elzárták a kocsma mögé
kanyarodó lovas kocsik szántotta ösvényt. Pedig miket lehetett megélni néhány
pult mögül kikért sör mellett, amit a bakon ülve, vagy a lovak nyakához bújva
ittunk! Köttettek üzletek a térdig érő fűben, hírek cseréltek gazdát. Közben a
jószág legelt. A lovasok, parasztemberek, melósok meg bele-belekortyoltak az üvegbe. Beszélgettünk.”
(folytatása következik)
(folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése