Péntek. Megint.
Jó volt vele lenni.
Sosem hallottam semmi bajosat tőle.
Nem volt rossz. Ilyen szimpla dolog ez. Így.
Nagyon egyszerűen beszélt. A válla fölött nézett, sodorta a cigarettát, hallgattunk verseket, Sosztakovicsot,
Bachot, néztük a zentai Mezei installációit, beszélgettünk. Mesélt a Cigonyáról, Konczról, nevettük.
A mozdulataiban ott volt öregapám.
A hangja meg mindig simogatott. Huncut hangja volt. De ez semmi. A tekintete is érintett. Ma már tudom, kegyelmem
volt vele lenni. Tán az eddig megéltek legszebb mozzanatai az övé. Hozzá
kapcsolhatók.
Az íróasztalom fölött van a
képe. Mindig ott marad.
Amikor nem lett, elkezdtem írni.
Tíz éve, hogy eltemettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése