„12 kőmíves”

Az újvidéki Kortárs Művészetek Múzeumában a jelenkori vajdasági építészet meghatározó alkotói mutatkoztak be. A 10 újvidéki mellett ott volt két kanizsai is.

Művészetek Háza és Nagy József RKK
Tóth Vilmos tervei alapján
DOMUS tervezőiroda - Magyarkanizsa

Ki ne ismerné azt az öntelt magabiztosságot, amivel olykor a nagyvárosok lakói szokták (le-)kezelni a tőlük messzebb, kisebb településen, vagy ne adj Isten falun élő partnereiket? A székesfővárosi hivatalokban, ügyes-bajos dolgaink intézésénél, de magánbeszélgetéseken is igen gyakran ér bennünket az a fölsőbbrendű, kioktató hangnem, ami annyira jellemzi mindazokat, akik megszokták, hogy ők vannak a központban, messzebbre már mindenki gumicsizmát visel. Eltűrjük a pökhendiséget, mert megszokni nem lehet. Amonnét minden perifériának, szürkébbnek, avíttabbnak látszik. Igaz ez a belgrádi, budapesti és az újvidéki közvélekedésre is. Aztán olyan jól esik a lelkünknek, ha időnként meg tudjuk nekik mutatni, hogy azért errefelé is van élet. Mit is érünk, kik is vagyunk, meg hogy mennyi mindent tanulhatnak még tőlünk!

Ritka alkalommal esik meg hát az, hogy a tartományi fővárosból - jelen esetben a szakmai körökből, üdítően új fejleményként - egyfajta szemléletváltásnak lehetünk tanúi, amikor képesek önmagukon túl kicsit messzebbre is látni. És ami szívet melengetőbb: nem csak látni, hanem nézni, figyelemmel kísérni és értve értékelni másokat. Az idén novemberben megrendezésre kerülő, a vajdasági építészet legjavát bemutató újvidéki tárlatra két magyarkanizsai építészhez, Tóth Vilmoshoz és Valkay Zoltánhoz is érkezett fölkérés.

A Duna-parton lévő Kortárs Művészetek Múzeumának rangos tárlatának célja, a szervező Vladimir Mitrović szerint az lenne, hogy a régió – egyébként hagyományokban rendkívül gazdag – építészete megmutatkozhasson az új alkotók tervei alapján. 

A kiállítás címe is a jövőbe mutató víziókat vetíti előre: Zaobilazne strategije - Arhitektura u Vojvodini na početku 21. veka. Szánt szándékkal nem magyarra fordítva írom, mert esetünkben a megkerülés szó félrevezető lenne. Inkább körbejárása ez a témának, vagy átjárása, mert a 12 kiállító tervei javarészt már elkészült házakról, meglévő és működő épületekről szólnak. 

A tárlat anyaga vizuálisan rendkívül sokrétű. 

A megannyi kézzel vagy számítógéppel megrajzolt szerkezeti- és látványterv mellett jócskán kínál látnivalót a fényképes anyag, amit méretarányos makettek valamint összefoglaló videovetítés is színesít. A szerzők közül többen részesültek már itthoni és külföldi építészeti díjakban, illetve állami kitüntetésben. Ha úgy tetszik: a vajdasági építészet legfigyelemreméltóbb alkotóinak a  munkásságát mutatják be Újvidéken. 

Éppen ezért fontos a két kanizsai architekta részvétele a tárlaton, mert azon túl, hogy egyedüli magyarként képviselték önmagukat és Észak-Bácska építészetét, jól láthatóan a kiállítás arculatának legegyedibb részét is a kanizsai szakemberek anyaga alkotja. A zömmel a bemerevedett formákat követő, gyakran önmagukat ismételgető, modernistásba fúló üveg- és fémszerkezetes objektumok között Tóth és Valkay házai meghökkentő természetességükkel tüntetőleg más irányt szabnak a 21. század kortárs vajdasági építészetének. 

  

Valkay-féle tervrajz a zentai Tisza-partra

A környezettel és az emberi léptékkel szinkronban lévő építményeik kirívóan más szellemiségben fogantak, amit a tárlatmegnyitó közönsége azonnal észrevett és – ami még inkább fontos - el is ismert. Mint kiderült, a Tisza-menti építészeti „zugiskola”, ahogy sokan nevezik a magyarkanizsai törekvéseket immáron a szerb szakmai körök érdeklődő jóindulatát is elnyerte. 

Csöppet sem mellékes tényként könyvelhetjük el a két kanizsai szakember sikerét, lévén a szerb társadalom megújulásának egyik alappillére éppen az épített környezet tudatosságának megőrzése lenne. Hogy a városok, építmények élhetőek legyenek, arculatot és üzenetet egyaránt közvetítsenek. Olyan értéket képviseljenek, amit a későbbi nemzedékek is büszkén vállalhatnak. 

Mert nagy baj lesz az, ha a 21. század üres kaptárokról, betonelem hangárokról, az üveg, acél, plasztika személytelen csillogásáról kell majd, hogy szóljon.

A jelenkori szerb építészet egyelőre csak próbálja önmagát meghatározni. Még nyomokban sincs annyi erő, akarat és előre mutató kezdeményezés, mint például Magyarországon, ahol a szerves építészeti törekvések, vándoriskolák, mesterkurzusok és organikus építészeti hitvalláson alapuló tervezőirodák révén már nem csak a nagyvárosokban, hanem a kisebb településeken is igyekeznek a múltból merítkezve egyfajta nemzeti jelleget ötvözni a 21. század formavilágával. Nálunk még főépítésze sincs a városnak. 
Jövőképet, évtizedekben mérhető hosszú távú elképzelést meg végképp ne keressünk ott, ahol a következő hónap is görbe kérdőjelként mered az állampolgárokra. A betévő falat biztosítása fölülír mindenféle tervezgetést. Nálunk a zsíroskenyér az egyedüli valóság. Vis maior.

Szerbiában egyelőre a rombolás dívik. A szabadkai lázálom csöppet sem egyedi. Sajnos a "a múltat végképp eltörölni" dallama a mai napig kísért itt minden olyan településen, ahol az újsütetű arculat-átrajzolók előszeretettel garázdálkodhatnak. Jobbára a történelmi városközpontokban, romba döntve évszázados polgári épületeket, amelyek helyén kiherélt, fantáziátlan vasbeton meg üveg kockaförmedvényeket, emberraktárakat építenének.

A szerbiai nagyvárosok, a centrumok gyakran sivár látványa nem csak a szemnek bántó, de a lelket is öli. Leginkább ezért fontos a fölismerés, hogy valami történjék, hogy végre kezdődjék meg a kiútkeresés. A fölvetett kérdésekre – a kiállítást megtekintő közönség közül akárki megmondhatja - a legadekvátabb választ éppen Tóth Vilmos és Valkay Zoltán fogalmazták meg. Köszönjék meg nekik.

A tárlat december 28-áig, a Kortárs Művészetek Múzeumában, Újvidéken tekinthető meg. 

Pósa Károly