AZ ÚT, AMI VISZ

Valahol Európában, Bácskában

Valahol Európában, Bácskában, egy Körös-parti faluban volt néhány jó évem. Csak úgy, számolatlanul.

Maguktól morzsolódtak a napok. A hetek, hónapok szép rendben múltak, míg végül kerek esztendőkké kövéredett a történetünk. Berámáztuk egymás képét. "Felhomályosítottuk" a másikat, ironizáltunk. Ezen sokat derültünk, mert alapjában meddő kísérlet volt minden érvelés. A viták után fölcsendült a Jethro Tulltól a Locomotive breath és az udvaron tilosban kapirgáló tyúkok a kerítés alatt visszamenekültek a szomszédba. A bakelitről ránk süvöltöttek a hatvanas-hetvenes évek. Érdekes időutazás volt. Azokra a zenékre révültem, amiknek létrejötte a saját születésemet is megelőzte. Úgy hittem, a kispiaci gizgazos udvaron eggyé válok megint a dalokkal, mint mikor még nem voltam. Éteri megtapasztalásként akkoriban is csak egy akkord lehettem a sok moll és cisz között, Hollandia valamelyik füstös klubjában, vagy egy sufniban próbáló falusi banda ritmusai között elvegyülve: tökmindegy. A csönd beálltával mindig a birkabőrön haltak el a melódia utolsó hangjai. És meg volt váltva a világ. Legalábbis a világnak az a szeglete, ahol épp mi ott voltunk. Rajzoltam krétával a betonra, mindenféléket, aztán pedig a tornác gondolkodó székének karfájában ott maradt a tíz körmünk nyoma. Tudatosan gerjesztettük a dolgainkat, sokat vállaltunk. Erő lobogott az izmainkban, még akkor is, amikor egyébként eldőlve henyéltünk. Ment minden, mint a karikacsapás. Utáltunk, szerettünk, rátartiak éppen annyira voltunk, mint alázatosak. Átkozódtunk, hogy utána fohászkodjunk. Mondtunk szépeket és káromkodtunk is, nem keveset. Mégsem vert bennünket az Isten. Valamiért szeretve voltunk, noha ritkán szegeztük a tekintetünket az égre, a horizontra is alig. A lábad elé nézz, mondogatta nekem, ne bukjál orra. Kitárt volt a szív, akár a zöld katonai kabát szárnya, ami Pulán a kefesűrű erdőben az iszalag cibált szét. Kaptam egyszer egy pulóvert. Előtte egy nyugatnémet gyalogosé volt. Őrnagy úr, összecsapott bokával szalutált előttem. A Tiszti Kászinó örökös kitagadottjait játszottuk.

Májusban is karácsonyoztunk. A halálból viccet faragtunk. Az életet egy tragédia gyanánt, de szenvtelenül vizsgáltuk. Kiabálva társalogtunk. Itt mindenki süket, nagyothalló?! – üvöltötte a fülembe, borszagú leheletét ma is érzem. Ordítottunk ha fájt valami és röhögtünk rajta, amikor bántottak bennünket. Könnyesre részegedtünk a tábortűznél, és akkoriban sok Cseh Tamás nótát énekeltünk. Jobbára üres zsebbel éltünk, de a boldogság tanyát ütött a szívünkben. Nyáron a Járáson bőrig áztunk, télen meg strandra jártunk. Egy bunker tetején szétvetett tagokkal, hanyatt fekve már kora tavasszal meztelenül lehetett napozni. Diófákról potyogott a termés. Mi meg mentünk, napszállatnak, mert sosem tudtunk betelni az alattunk futó út élményével.
Az az út ma is a lábamban van, visz. Nem tudom hová, de már nem is nagyon érdekel. Régóta nem a jövő a fontos. Sem Kispiacon, sem máshol. Hanem a múlt, ami ott van velünk. Alakítja a jelenünket. Ha szerencsénk van, akár jobbá, emberebbé tesz bennünket a múltunk minden tanulsága, amikre emlékezni jó, és amiktől nemhogy kevesebbek lennénk, de egyenesen nem is léteznénk. Ezért fontos a múlt minden szilánkja. Az emberek, akik voltak, és ma is itt vannak. Mert itt vannak. A Vörössel együtt mások is. Velem maradtak.