2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. március 1., csütörtök

FÖLFESLŐ FÉRCBUK

Szkopjei szoborcsoport

Nem vádolhatnak azzal, hogy rajonganék a franciákért.
Az öntelt sznobizmusuktól, az ízléstelen üvegpiramisuktól, meg a rozsdaette fémtornyuktól csak a pofájuk szokott nagyobb lenni, amikor folyton abban a hiszemben ugatnak a demokráciáról, másokat bírálva, hogy kvázi ők asszisztáltak a polgári Európa vajúdásánál. (Na, persze: nyaktilóval.)
Annak tükrében, hogy Monsieur Sovinisztáéknál még tegnapelőtt is törvényellenes volt a breton, a baszk, az oxitán meg a többi őshonos kisebbség nyelvén megnyikkanni, ez felettébb érdekes álláspont.
Mindeközben a közép-európai ancien régime Erdélyben éppen most koccintott a négyszázötven éve kikiáltott vallásszabadságra.
Aminek okán – ha a toleranciát Párizsban valaha komolyan vették volna – például Coligny marsallt sem dobják ki az ablakon, hogy utána az utcán lefejezzék, meg 1572. augusztus 23-án, este, a hugenotta Navarrai Henrik is a baldachinos ágyában marad, a péntek éjszakára előjegyzett ringyóját ölelve. Még az is megeshet: ha nem is szent, de Bertalan nevű lehetett volna valamelyik születendő fattya.
Nagy Frigyes átlátta a hagymabűzös párizsi néplelket. Ő csak úgy emlegette a francia királyt, vagyis a kollégáját hogy „az a piperkőc strici”.  
Azt meg sem említem, ahogy – az egyébként beszédhibának számító – raccsolásukra is büszke franciák napi szinten farkukat behúzva tűrik a Párizs és Orléans, vagy Marseille külvárosában már-már népünnepélyként ismétlődő, kirakatokat bezúzó, butikokat fosztogató és autókat gyújtogató gettólakók tombolását. Amikor valaki megkérdezi, miért viszed azt a baromi nagy lapos tévét, mondhatod hogy polgárjogi engedetlenség. Alighanem ez a pozitív diszkrimináció francúz értelmezése.
Ha még ez sem elég érv: Macron, a politikai vezetőjük a saját anyjába szerelmes. A focilegendájuk egy Zizou becenevű szaharai kabil. A történelmi mércével mérhető hadvezérük meg egy mélynövésű, agyonfrusztrált, szigetlakó olasz pattantyús. És ezzel mindent el is mondtunk róluk.
Bármennyire komolytalan népség, a minap elismeréssel füttyentettem egyik készülő törvényük hallatán. Mi a szösz! Vas tyúk is talál szöget. Ügyesen mellényúltak, és bebizonyították: vouloir, c’est pouvoir*.
A rövid hír arról szólt, hogy egy készülő jogszabály révén Franciaországban szeptembertől kitiltanak az iskolákból minden olyan eszközt, ami a facebook alkalmazást elérhetővé tenné. A tanárok valódi egymásra figyelést remélnek a tervezettől. Talán nem szükséges magyarázni, miért. A virtuális-digitális, egyáltalán nem létező térben történő kommunikáció ugyanis károsan befolyásolják a nagyon is valóságalapú emberi kapcsolatokat. Erre jöttek rá a franciák. És ami bámulatos: teljesen maguktól.
Filozofikus kedvében a Szemölcs Sógor erre csak a vállát rántaná. Ő már akkor sem szerette Zuckerberget, amikor az még nem is volt.
A bölcsességükről sem híres franciák tehát most a nátha és a csiga mellé föltalálták a spanyolviaszt is. Kimutatták, amit nem volt kunszt bizonyítani: az egymás mellett élés korábban megszokott formáit, az ismerkedés évezredek óta bevett szabályait, az erkölcsi és viselkedési normákat nem csak egyszerűen átalakítja a facebook, hanem azokat szépen el is sorvasztja. Milliónyi szegény hülyének – aki a facebookon tákolgatja életét – a tökéletesség illúzióját kínálja a rendszer. Elég nagy a merítés, akiket kábítani lehet. Közel kétmilliárd földi lény facebook felhasználóként napi szinten, életvitelszerűen van hozzákapcsolva a közösségi mámorhoz. Amelyen egyaránt megtalálható a hatalmi, a politikai, az üzleti mellett a lelki manipuláció minden válfaja. Nagyon megfelel a szép új digitális társadalomnak nevezett korszakos kártéteménynek ez a féligazságoktól és félreinformáltságtól hemzsegő világjelenség.
És terjed, mint a lapostetű a kikötői kuplerájban.
Egy tavalyi felmérés szerint például Thaiföldön a megkérdezett száz emberből csak kettő tudta, hogy a facebook nem azonos az internettel. Mondjuk, őket sem az eszükért szereti, aki.
Még mielőtt elájulnánk saját nagyszerűségünktől, tartsunk önvizsgálatot, őszintén: egy Faggyasnedvesen vagy Borzasdünnyögőn spontán megejtett ankéton vajon hányan adnának egzakt választ a hasonlóképpen föltett kérdésre? Tartok tőle, a Téglagyár út kettő előtt megszeppennénk az eredménytől itthon is.
A közösségi média kontraproduktív üzemmódban rombol. Ahelyett, hogy összehozná az embereket, mert amúgy ezt jelöli céljának, valójában széttépi a társadalom szöveteit. Gondoljunk bele, csak az előítéleteink terén micsoda károkat okozott! Ma annak alapján határozunk meg ismert és kevésbé ismert embereket, hogy milyen képet, mit posztolnak magukról mások. Berendezett csilli-villi kirakatot látunk, semmi mást. Szép pózok, szelfi, mosoly, buli az élet, itt is voltunk, ide megyünk, kiskutya, kismacska, álom kategória, luxus. Királyság.
Csak intellektuális függetlenség nincs. Meg hús-vér felelősségvállalás. Méltányosság. A löttyedt fotelforradalmárok korát éljük, akik építő jellegű vita, édesded veszekedés, pláne egy random verekedés helyett a billentyűzetet csépelve szájkaratézzák a politikusokat, meg mindenkit, aki nem az ő gittegyletük kánonja szerint nótázik.
Nekem ez a facebookos parasztvakítás és a valóság közötti égbekiáltó különbség mindig a régi aranyos történetet idézi.
Volt egy akadékoskodó pápai prelátus, aki közölte Galileivel, hogy a Napon nincsenek foltok. Galilei mondta neki, parancsoljon, itt a távcső, nézzen bele, tekintse meg: vannak. Mire a prelátus: „Nem, nem, fiam! Ezt te rosszul tudod! A távcsőbe (a valóságba) én nem nézek bele, mert az meg találja zavarni az elmét...”
Hát: manapság sokaknak ettől már nem kell tartaniuk. Távcső ide, valóság oda. A facebook már rég elvette az eszüket.

  *Aki akar, az tud is.


                                                        Pk

Nincsenek megjegyzések: