Hosszú-hosszú kihagyás után találkoztam
végre Martinnal. Kétszer is. A kórházba többet nem mehettem hozzá, mert az
influenzajárvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Decemberben. Az utóbbi
időben meg valahogy elmaradt a vizitem. Nagyon szégyenkeztem, lelkiismeret
furdalásom volt miatta. Nem jutott rá időm. Ezzel áltattam magamat. Vagyis:
altattam a lelkiismeretemet. Ilyen önzőek vagyunk. Én is. Nem tehetek róla.
Jobban mondva: dehogynem. És mégsem teszek, teszünk. Éppen olyan közönyösök
vagyunk, mint a természet, amiben élünk. A maga képére formál bennünket,
tényleg? Érthetetlen. Éppen ezért hatványozott volt az örömöm, amikor abszolút
váratlan módon gyors egymásutánban kétszer is szembe találtam magamat
Martinnal.
Első ízben, amint megláttam – nem lelvén
alkalmasabb szót rá – ledöbbentem. Nem akartam hinni a szememnek. Körömcseppig
szorítottam a kezemet, s csak néztem, álmélkodtam, mert a látvány maga volt a
csoda. A gyönyörűség. Átbizsergett rajtam a hála, amiért ilyesmit is
megélhettem. Ott állt előttem a szikrázó havas verőfényben Martin. A tolószék
sehol. Iringált a napsütés a belvárosi járdán, visszatükröződtek a kirakatok,
egy boltos kisasszony söpörte az üzlete küszöbét, taxi gurult a sarkon, az
enyhülésben megereszkedett villanydrótokon csókák gubbasztottak, nagy néha fék
csikordult, ment egy pizza futár, pöfögött a kis robogója, lélektani
szempontból egyik képkocka sem volt tagadása a másiknak. Összeállt az egész
dioráma, aminek kellős közepén a kerekes széke nélkül nézhettem Martint, a
lefűrészelt lábút, a hajléktalant, aki mosolygott. Minden oka megvolt rá.
Martinnak nem volt többé szüksége a nyomorék kocsijára, mert két lábon állt,
holott tudtam, hogy előtte mindkettőt amputálták. Hamarjában átvillant az
agyamon: biztos műlába lehet, nem is egy, kettő. Ma már nem különösebben nehéz
az ilyesmit beszerezni. Paróka, pótkávé, pótmama, pótférj, pótlábak: egyre
megy. Pótolható minden. A minutum töredéke alatt cikkant át rajtam mindez,
örvendetesen. Mind az öt érzékemmel faltam a gyönyörűséget: a százkilencven
centis Martin oldalán egy barna csíkos bundát viselő asszony csimpaszkodott! Egymást karolták
és mosolyogtak. A hölgy szakasztott mása volt a szobornak, ott helyben már tisztán, minden ösztönösséggel együtt kiérződött, hogy Martin feleségéhez van szerencsém, az ápolónőhöz, aki
szépségversenyt nyert és utána szült két gyereket. A fiú, ni csak – egy nagy,
komoly, szemüveges egyetemista - ott ballagott velük. Mellette a húga,
ugyanolyan mint az édesapja, nem hiába: apja lánya, vékony, magas, kontyozott
hajú szépségként virított. Csizmája kopogott az aszfalton, és mintha a
parfümjének az illatát is éreztem volna. Legalábbis ezt képzeltem, mert ettől a
valószerűtlen csodának minősülő látványtól szinte varázsütésre tavasz lett. Szagos
márciusi, jóízű tavasz, hogy elfutotta a bőrömet a meleg pírja, és muszáj volt
a nyakamnál kigombolnom a kardigánomat. Martinnal találkozott a tekintetünk. Én
annyi boldogságot láttam ki belőle, amennyit embernél csak ritkán látni. Benne
volt a szeme bogarában a jövő. A nagy tervek ígérete, a megelégedett magabízás
optimizmusa. És benne égett a szerelem tüze. Ahogy félresandított a bundás
asszonyára, széles mosoly ült az arcára. (Mi a szösz, megcsináltatta a fogait
is! Porcelán az mind, egy vagyon lehetett, és mégis…) Élvezhette az
elbámulásomat, alighanem érezte a zavaromat, mert nem szólt, csak intett és
valamit odamondott a feleségének, amire az rám emelte nagy pillás szemét és csücsörítve
puszit küldött, belevörösödtem, olyan csábos volt. Tartózkodóan köszörültem meg
a torkomat, valami köszönésfélét produkáltam és oldalazón kerülve úgy tettem,
mintha az utca másik oldalán lenne halaszthatatlan ügyem. Vállam fölött azért
visszasandítottam. Nem bírtam ki. Nehéz kitérni a csoda elől. Megérthető miért.
Pláne, hogy végre a jóság köszön vissza, nem pedig az élet démonibb, csúfabb,
végletekig csigázott arcába kell néznünk. Elmenőben visszanéztem tehát és
Martin is így okoskodhatott, mert egy srófra jár az agyunk, jó ideje tudom.
Martin is visszanézett. Összenevettünk. Két kópé. Aztán eltűntek a Nefelejcs
utca trolibuszmegállója mögötti sarkon. Alighanem hazamentek. Esküdni mertem
volna, ebédre rántott húst tálalnak majd a hófehér tányérokba, amit Martin még
az anyjától örökölt. Csak egy tört össze belőle, amúgy komplett az egész: ezt
még Martin mesélte, az őszön, onnét tudom.
Másodjára tegnapelőtt találkoztam
Martinnal. Nem láthattuk egymást, le volt zárva a koporsója. Én vittem a
lobogót, Józsi – Martin hajléktalan cimborája – hozta a kopjás körösztöt. Egy
fiatal, rosszkedvű pap meg egy másik öltönyös ember, valami hivatal
kiküldöttje, biztos a kerület szociális ügyeket bonyolító munkatársa kísértük
ki utolsó útjára. Olcsó, pillekönnyű fejfán néhány ragasztott betű volt és a
dátum. Ennyi emlék maradt Martin után. Igazából nem is Martinnak hívták, csak
én neveztem el annak. Egyébként úgy hívták, mint engem. Karcsi volt a neve.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése