NÁSZÚT A POKOLBA*

Köd a Tiszán - festményem

Kedves erdélyi székely ismerősöm elvette feleségül, akit szeret.

A hónap elején volt a lagzi. Homoródalmás falucskában háromszáz vendégükkel mulattak reggelig. Elképzelhető, nagyon is életszerű, hogy megfáradva érte őket a nagy esemény vége. Az ifjú párra ráfért a pihenés. Vágyuk, hogy egy hétre nászútra mehessenek hamar megvalósult, mert a szándékukat tett követte. Fiatalok, szerelmesek, és nem utolsó sorban székelyek voltak – erős akarattal.

A május közepét már a szlovén tengerparton töltötték. Átruccantak Triesztbe, Krk szigetét is megnézték, és aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – végigszeretkezték a dalmát tengerpartot, Rijekától a festői Dubrovnikig. Út közben találomra álltak meg a vendéglőknél, és a látványosságok közül leginkább csak azokra voltak kíváncsiak, amiket egyik útikönyv sem említ. Bóklásztak sikátorokban, nehéz borokat ittak pókhálós kis pincészetek teraszán, kipróbálták a helyi konyhák csodáit, miközben ismerkedtek az ottaniakkal. Nyelvi akadály ugyan akadt, mert az angollal nem sokra mentek, a románnal meg próbálkozni sem akartak; de ahol a mosoly a legjobb ajánlólevél, az emberségesség, a jó kedély pedig csaknem kötelező, ott gond nem lehetett a mézesheteik boldogságát élő emberpárnak. Székely barátom első ízben járt a Balkánnak ezen a fertályán. Mégis, ismerősnek tűnt neki a tempó. Úgy látszik, valami hasonló magaviselés járja a hegyi emberek között: a tartás, a gesztusok, és a szívélyesség mértéke is módfelett az ínyére volt.

Ám, az is rendjén való, hogy egyszer minden szép dolog véget ér. Összepakoltak. A hazautazást is szépen megtervezték, és mert az Adriától Kolozsvárig embertelen hosszú lett volna gépkocsiban kibírni, az éppen a félúton lévő szerencsés fölfedezést – Magyarkanizsát - iktatták be pihenőnek. Jövetelük hírére megörültem, hisz imígyen kedves barátságunk fonala tovább gombolyodott. Szombaton vágtak neki a nagy útnak. Mostarnál megálltak, ebédeltek. Lefényképezték a nevezetes hidat. Viszont rádiót nem hallgattak, vagy ha igen, a szerb-horvát nyelvű adók aggodalmas tudósításait az áradó folyókról nem értették. Hiába. Székelyek voltak. Ráadásul szerelmesek. Tartották az északi irányt. Később neszét vették ugyan a nehéz szerbiai helyzetnek, de másfelé kerülni már nem volt értelme. A Drinánál lévő határátkelőhelynél aztán némi ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor egy országban semmi nem úgy működik, ahogy kéne, és semmi nem annak látszik, ami. Hanem…

A vámon dolgozó rendőrök kézzel-lábbal intették őket, de mehettek tovább. Rájuk esteledett és az utakon megszaporodó katonai gépjárművekből, villogó tűzoltó- és mentőautókból, szirénázva haladó konvojokból megértették, hogy nagy a baj. Ruma alatt már esőköpenyes rendőr terelte őket vissza, Belgrád irányába. Egy másik útra kanyarodva aztán csak meglelték a helyes irányt. Alig gurultak pár kilométert, mikor féltucatnyi ázott, nyakig sáros szerb csendőr intette le őket. A székely barátaim angolságára most sem volt kíváncsi senki. A csendőrök egy darabig szerbül magyaráztak nekik, elkeseredetten, széles mozdulatokkal, mindhiába, míg végül megunva a diskurzust, az egyik fáradt arcú egyenruhás szó nélkül beült mögéjük a hátsó ülésre. Kínos, megszeppent, kétellyel átszőtt percek következtek. Fél óra múlva megállíttatta a kocsit. Kiszállt, intett és eltűnt az út melletti sötét estében. Akkor döbbentek rá, hogy stopposuk volt csupán.  

Mint ahogy arra is csak késve eszméltek, hogy Szerbiában katasztrófahelyzetet okozott az utóbbi hetekben lehullott szokatlanul sok csapadék. Kiléptek medrükből a hegyi folyók, patakok és ahol a boldog nászút utolsó órái beteljesülni látszottak, ott most éppen a zűrzavar uralkodik: áznak szét házak, omlanak össze a falak - életekkel, egzisztenciákkal, reményekkel.

Azt is már csak tőlem tudták meg, hogy – nagyon helyesen – Magyarkanizsa is indított önkéntes tűzoltókat a bajba jutottak megsegítésére. Hogy amikor az állam tehetetlenségét látja a nép, akkor gyakran az összefogás, az alulról jövő kezdeményezés sokkal eredményesebb és hasznosabb tud lenni, mint akármelyik politikus gumicsizmás tévériportja. A bajban ismerszik meg a másik: tartja a mondás. És ha megmaradunk, mi magyarok ilyennek, hogy a jó szándékunk vezérel bennünket, és a segítő jobbunkat minden körülmények között a másik, megszorult embernek tudjuk nyújtani: nos, akkor valószínűleg kevésbé kell majd attól tartanunk, hogy a szerb társadalom egy része nyelvi ellenőrökkel akarja vegzálni a bácskai falvak lakosságát. A székely barátom hümmögve vette tudomásul, hogy közvetlen utánuk gyakorlatilag lezárták az utakat, hidakat. A Teremtő kegyelme, hogy egyáltalán Magyarkanizsára eljutottak. Ha csak néhány órával később indulnak, most valahol egy szerbiai motelben várhatnák a helyzet csitulását.

Nem így történt. A gondviselés ügyel a szerelmesekre.

És mert sűrűn kérjük mostanában, azért – ránk is kicsit odafigyelhetne.         

Pósa Károly

* Az Új Kanizsai Újság - XXI. évfolyam (702) 20. szám - vezércikke.