A ROSSZ ÚJSÁGÍRÓ SZÖVEGE*

Jézus Szíve szobor - Magyarkanizsa

Mindig rossz újságíró voltam.

Így alakult. Mi több: mind a mai napig újságolvasóként is elvetemült vagyok. Folyton hátulról kezdem a lapozást. Ez még hagyján! De nem érdekelnek a harsányra szerkesztett oldalak, az ordító kolumnás cikkek, meg a meleg hangú kritikák sem. A fotók aláírását többnyire semmibe veszem. Kifejezetten utálom a kis színes hírmorzsákat, a horoszkópot, a keresztrejtvény bárgyú kérdéseit, meg a máshonnét lopkodott vicceket.

Csak a fekete-fehér oldalaknál lassúdok meg. Olyankor az aláírásokat vizslatom. Nézem, hol látok ismerős, szememnek kedves szignót. És ha találok ilyet, akkor aztán: olvasok. Nem úgy, mint a normális – értem ez alatt a jó újságolvasó – embereket.

Nem.

Én alattomos módon, kegyetlenül, zord elégtétellel olvasok. Gátlástalanságig vitt precizitással, irgalmatlanul vizsgálom a szöveget. Meg-megállok egyik másik következtetésénél. Az érdekes szófordulatokon, gondolatszikrákon hümmögni szoktam. Olykor fölnevetek, ha blikkfang van az írásban. De ez – mostanában - ritkán adódik. Olyan a szemem, mint a disznóé. Rövidlátó. A sorok között szeretek túrni, a nyomtatott betűk közti érintetlen fehérségben, a le nem írt barázdákban kutatok valami érdekes, megragadható után, gyakran nem is az egyébként használhatatlan látásommal, hanem valami egészen mással. Szimattal, ősi ösztönnel. Azzal az intellektussal, amivel a folyton elégedetlenek kénytelenek élni. Sejtelmük sincs, milyen érzés lehet a kétkedés szimatával szöveget betűzni. Fölémelyedek egy-egy szirupos íráson, sarokba vágom a lapot, és fáradhatatlanul örülök, ha értékre találok, amit csak úgy gyűrök lelki zsebembe, mint az utca sarában meglelt dukátot. Boldogan, de kicsit rossz sejtelemmel. Bűntudattal, amiért az ilyesmi nem nekem jutott eszembe.

Mert hát betűt írni legtöbben tudunk. Viszont értelmet adni valaminek: nem. Értéket teremteni sem. Ezért kétségbeesett, soha nem lanyhuló gyönyörrel, és minden alkalommal azt az írást keresem, ami nekem egyfajta rejtett üzenetet hordoz; aminek majd pallérozottságán túl is időtlen kincse fog maradni a gondolatisága; az eredetisége. Ez utóbbi nagyon fontos. Parancs lenne. Csakhogy egy ideje híján vagyunk a régi megszokásoknak. Hol van már Krúdy tolla, Kosztolányi drága anyanyelve, vagy Karinthy Frici bácsi sziporkázó tárcáinak igényessége? Ahol nem a félműveltség bosszantotta a jámbor olvasót, hanem a természeti és társadalmi jelenségek összefüggéseinek láttatása váltotta ki az ovációját: és a könnyed, közérthető ám ugyanakkor színvonalas írások megbecsülése révén rajongói olvasótáborok adták kézről-kézre a legfrissebb tárcákat, publicisztikákat, vagy a műértő bírálatokat! Pedig a jó Tömörkény is csak mindenesként kezdte egy tintapacás szegedi újság redakciójában. És mégis! Ady meg Debrecenben, majd aztán Nagyváradon mutatta meg, hogy a szellem születésének soha nem lehet akadálya a vidékiség. Valamelyik csöndes kisváros szerény példányszámú magazinjában is lehet, mi több – kell a jó írás. Igény van rá. Ez a vágyakozás, a mindig másodvonalba sorolt kisemberek, a lesajnáltak szent akarata talán nagyobb erővel kéne, hogy megihlesse a zsurnalisztát, mint a fővárosok, székhelyek csinnadrattáihoz szokottak iránt táplált megfelelési kényszer. És mégis. Mondom újfent. Hányszor adjuk még el magunkat az olcsó szenzációnak? Percemberekről írunk, üres fejű olcsójánosokról, a semmit fokozó eseményeikről. Közhelyeket megfogalmazva és lapítva. Közben mellettünk hal el egy olyan nemzedék, akinek még a kenyér szent volt, és a földjéért képes volt meghalni. Akik megérdemelnék, hogy az utolsó óráikban kapjanak néhány bővített mondat erejéig jó szót, a közösségünket éltető lap hasábjain. Nem csak róluk kellene írni, hanem a nekik kedves dolgokat. Talán csak tiszteletből, gyengédségből: hátha azzal a tudattal múlnak el, hogy nincs minden veszve. Kincsük, szellemiségük ápolva lesz. Hogy nem kell aggódniuk miattunk, a hálátlan utókor még időben észbe kapott. Milyen szép is lenne! És sajnos mennyire nem emberi…

Huszonéve írok újságot. Néhanapján rajzoltam, vagy szerkesztettem is. Az elvesztegetett lehetőségeimnek számát sem tudom már. Próbálok nem gondolni rá.

Hasztalan. Ezzel a bűntudattal kell élnem, hogy még így sem felelek meg.

Nem csak másoknak. Magamnak.

Az elején nem hiába szóltam: mindig rossz újságíró voltam.           

Pósa Károly

*A 20 éves fennállását ünneplő Új Kanizsai Újság alkalmi kiadványának írása.