Sokat kéne írni arról, hogy az időt miképpen próbáljuk megállítani?
Míg élünk, folyton az örökkévalósággal hadakozunk. Erről szól az életünk, el sem tagadhatjuk.
Miképpen akarunk túlélni?
Minden képen. (...nevetés, taps, az első sorokban ülők fölállva tisztelegnek, aztán a páholyból csukrétát dob egy rajongó…)
A legegyszerűbb és talán a legemberibb, ha gyermeket nevelünk. Piros pont a mennyországba, Szent Péter meglapogatja a hátunkat, amikor lepedőnyi tógájának ráncai közé visszadugja az aranyozott kulcsot… (halk nevetgélés)
Kicsit fájdalmas ugyan, sok nyűggel jár, meg se akarják köszönni a végén, de mégis sokan vállaljuk, ez a sorsunk.
Ezért vagyunk emberek.
Nem is kérünk cserébe semmit. Abban a hiszemben vagyunk szülők, hogy ugyan ezt az áldozatot az utódunk is meghozza majd, a nyomába lépkedő leszármazottunknak. Már kerek is a történet. Szépen fog festeni a fotónk a dédunokák falán. Jobbik esetben a zongorájuk tetején. Rosszabbikban pedig egy cipősdoboz lim-lom iratai között…
A kanizsai örökkévalóság meg különösen fontos. Még nem jöttem rá a válaszra, miért. Valószínűleg jó helyen élünk. Egy szakértő ismerősöm szerint 60 fokos szögű energiavonalon van a városunk. Egy adta szent hely az egész. Elrendeltetett a sorsunk. Csuda-e, ha nem bolondulunk bele?
Tán ennek (is) köszönhető, hogy annyi hiperszenzitivitású művész lett városunk nagyja. Meg a halottunk – teszem hozzá kesernyés szájízzel. Mindenesetre igaz, hogy Magyarkanizsa kicsit kivételezett szöglete a világunknak. Egymás mellett a Tisza meg a Járás. Két véglet. A víz és a sívó pusztaság. Benne élünk mi, akik azon túl, hogy élhető életet akarnánk élni, kapaszkodunk a jövendőnkbe, és nyomot szeretnénk hagyni magunk után. Maradandót.
A közösség erejét megmutatva szobrokat emelünk.
Most dicsérni szeretnék: fogja be a szemét, aki emiatt haragudni akar. Ezidáig – nagyon helyesen – a mindenkori, hangsúlyozom – MINDENKORI – városvezetés nagyon ügyelt arra, hogy ne erőből állítson Magyarkanizsának emlékműveket. Magyarok, szerbek, cigányok, horvát-bunyevácok, meg egyéb népek lakják a városunkat. Ki-ki a maga szentjét látná szívesen, bronzba öntve, talapzaton nézelődve. Kényes a tűréshatár, kinek a szobrát koszorúzza az aktuális rendszer.
A kanizsai ember viszont nem hülye.
Sok minden elmondható lenne egyébként rólunk, de írjuk a javunkra, hogy ebből a kérdésből nem csináltunk problémát. Veregethetjük a vállunkat a fürdőszoba-tükör előtt.
Magyarkanizsán csak a helyi emberek érdemlik meg a köztéri szoborrá avatást. Milyen jó ez így! Lehetnek dicső királyok, szentek, politikus nagyságok, békák vagy egerek: az utókor itt nálunk csak akkor díjazza őket, ha letettek a magyarkanizsai közös asztalunkra valamit.
Szerintem ez is a lokálpatriotizmusunk egyik alapja. Nem engedünk semmiféle korszellem ízlésének, rezsimek diktálta kurzusnak. A mi kutyánk kölykét kiemeljük, a többiről meg esetleg tudomást veszünk, megemeljük kalapunkat, hümmögünk, oszt jónapot.
De a koszorú, a főhajtás – csak a mieink előtt igaz! (függöny)
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése