Avagy - mikor
válik Szerbia csillaggá?
Mármint az Európa Unió zászlaján. Tudják, kék
alapon tizenkét sárga csillag.
Őszintén megvallom: nekem fölöttébb gyanús már ez a lobogó is.
Rossz az üzenete. Fazékkék alapon körbe-körbe tucatnyi ötágú csillag. Mintha abba a bizonyos karikázó táncba csak a nagyok, a gazdagok, az alapító országok lennének hangsúlyosak. Nem huszonhét tagállama van az Uniónak? Dehogynem. A többinek nem jár csillagocska, piros pötty, lóhere, gumicsizma vagy legalább egy reszketeg x, mint az írástudatlanoknak? Költői a kérdés.
Ebből a szemszögből az USA is korrektebb, mert ott még Hawaii-nak is szorítottak helyet a félszáz ötágú között. De mit várjunk el egy szövetségtől, ami önmagát eleve úgy definiálja, hogy két – egymástól kizárólag gazda(g)sági alapon – megkülönböztetett csoport alkotja? Vannak fejlettek, illetve a GMU-s államok, és vannak a „később csatlakozottak”.
Ez utóbbi lesajnált kasztba tartozna például Magyarország is. Pedig május elején pont egy évtizede az Európa Szalon klubtagjai. Ám úgy látszik, míg egyeseknek szivar, és pezsgő járja, a bőrfotelekben terpeszkedve, addig mások nemzeti monogramos libériában üríthetik a hamutálakat, és négykézláb vikszelik a drága parkettet. Örülnek, mert nem a huzatos előszobában várakoztatják őket. Mint mondjuk Szerbiát. Aki manapság a fogasra akasztott kabátok között ücsörög. És éppen hezitál, hogy mit tegyen? Lelépjen-e az előszobából egy értékesebb prémgallérral, finomabb felöltővel, vagy veszteg marad, megelégszik a kulcslyukon kiszűrődő kellemes illatokkal, az időnként résnyire nyíló ajtón kinyújtott maradék szendvicsekkel, kiflivégekkel, poharak aljáról összeöntött konyakkal. Szerbia szívét most két üllőn kalapálják. Egyrészről ott a brokátfüggönyös szalon muzsikája, másrészről meg fülébe szuszog, hallja a nagy borzas medve morgását.
Őszintén megvallom: nekem fölöttébb gyanús már ez a lobogó is.
Rossz az üzenete. Fazékkék alapon körbe-körbe tucatnyi ötágú csillag. Mintha abba a bizonyos karikázó táncba csak a nagyok, a gazdagok, az alapító országok lennének hangsúlyosak. Nem huszonhét tagállama van az Uniónak? Dehogynem. A többinek nem jár csillagocska, piros pötty, lóhere, gumicsizma vagy legalább egy reszketeg x, mint az írástudatlanoknak? Költői a kérdés.
Ebből a szemszögből az USA is korrektebb, mert ott még Hawaii-nak is szorítottak helyet a félszáz ötágú között. De mit várjunk el egy szövetségtől, ami önmagát eleve úgy definiálja, hogy két – egymástól kizárólag gazda(g)sági alapon – megkülönböztetett csoport alkotja? Vannak fejlettek, illetve a GMU-s államok, és vannak a „később csatlakozottak”.
Ez utóbbi lesajnált kasztba tartozna például Magyarország is. Pedig május elején pont egy évtizede az Európa Szalon klubtagjai. Ám úgy látszik, míg egyeseknek szivar, és pezsgő járja, a bőrfotelekben terpeszkedve, addig mások nemzeti monogramos libériában üríthetik a hamutálakat, és négykézláb vikszelik a drága parkettet. Örülnek, mert nem a huzatos előszobában várakoztatják őket. Mint mondjuk Szerbiát. Aki manapság a fogasra akasztott kabátok között ücsörög. És éppen hezitál, hogy mit tegyen? Lelépjen-e az előszobából egy értékesebb prémgallérral, finomabb felöltővel, vagy veszteg marad, megelégszik a kulcslyukon kiszűrődő kellemes illatokkal, az időnként résnyire nyíló ajtón kinyújtott maradék szendvicsekkel, kiflivégekkel, poharak aljáról összeöntött konyakkal. Szerbia szívét most két üllőn kalapálják. Egyrészről ott a brokátfüggönyös szalon muzsikája, másrészről meg fülébe szuszog, hallja a nagy borzas medve morgását.
Dagad bennem a félelem kovásza, hogy Belgrádnak
melyik alternatíva lesz a kapósabb.
Merthogy a választás lehetősége bennünket, délvidéki magyarokat hatványozottan fog érinteni, rosszabbik esetben sújtani.
Már látni a világhálón, az újságok hasábjain, hogy egyesek elkezdtek gondolkodni és magyar szemüvegen keresztül vizsgálják a társulási szerződést. A koszovói szerbek státusa ugyanis középtávon megoldást nyújthat a bácskai-bánáti magyar közösségnek is. Nem kell szégyellni a gondolatainkat. Az autonómia gondolatát sem. Ami jár másnak, járjon a Tamásnak is. Mindennek tetejében az a bizonyos medve most Ukrajnában is megpendítette a népek önrendelkezésének gondolatát. Igaz, otromba módon, durván, puskaropogás és vér közepette. De a medve már csak ilyen. Nem fog finom húrokat pengetni. A mancsán karmok vannak. Az is bizonyos, hogy a majdan, esetlegesen megfogalmazódó magyar igényekre föl fog szisszenni a szerb társadalom. És ha az anyaországi nemzetpolitika úgy akarja, megembereli magát, akkor a román, meg a szlovák illetékesek is kezdhetnek vakaródzni. A szerbek Koszovón precedenst teremtettek, és ez fájdalmas fölismerés lesz sok olyan nemzetállamnak, ahol a kisebbségek bizonyos jogaikért hajlandóak politikai eszközökkel küzdeni.
Egyet nem tehet meg velünk a délvidéki magyar érdekképviselet elitje.
A kivárást, a halogatás taktikáját el kell gyorsan felejteniük. Saját jól felfogott érdekükben. Mert amúgy hamarosan nem lesz szavazóbázisuk. Ugyanis nem a voksok vándorolnak majd más pártokhoz, hanem a vajdasági magyar emberek fognak tömegével elmenni. Lábbal szavaznak, ahogy mondani szokás. Ezért egyszer az életben illő lesz letenni a garast, lándzsát törni egy mindent felülíró cél érdekében, és a pozícióharcok helyett aktív és hatékony politikai cselekedetekre lesz szükség. Ehhez bátorság, hit és akarat kell, mert valószínűleg olyan küzdelem alakul majd ekörül, ahol nem csak adni, hanem kapni is lehet, ami bizonyos fájdalommal járhat.
De megéri. Elvégre ezért választottunk, ezért szavaztunk.
Ez a délvidéki magyarság megmaradásának záloga. Ez népünk parancsa.
Máskülönben valóban csillaggá válunk.
Szomorúan fogunk világítani az égbolton, egy eltűnt nép emlékeként.
Merthogy a választás lehetősége bennünket, délvidéki magyarokat hatványozottan fog érinteni, rosszabbik esetben sújtani.
Már látni a világhálón, az újságok hasábjain, hogy egyesek elkezdtek gondolkodni és magyar szemüvegen keresztül vizsgálják a társulási szerződést. A koszovói szerbek státusa ugyanis középtávon megoldást nyújthat a bácskai-bánáti magyar közösségnek is. Nem kell szégyellni a gondolatainkat. Az autonómia gondolatát sem. Ami jár másnak, járjon a Tamásnak is. Mindennek tetejében az a bizonyos medve most Ukrajnában is megpendítette a népek önrendelkezésének gondolatát. Igaz, otromba módon, durván, puskaropogás és vér közepette. De a medve már csak ilyen. Nem fog finom húrokat pengetni. A mancsán karmok vannak. Az is bizonyos, hogy a majdan, esetlegesen megfogalmazódó magyar igényekre föl fog szisszenni a szerb társadalom. És ha az anyaországi nemzetpolitika úgy akarja, megembereli magát, akkor a román, meg a szlovák illetékesek is kezdhetnek vakaródzni. A szerbek Koszovón precedenst teremtettek, és ez fájdalmas fölismerés lesz sok olyan nemzetállamnak, ahol a kisebbségek bizonyos jogaikért hajlandóak politikai eszközökkel küzdeni.
Egyet nem tehet meg velünk a délvidéki magyar érdekképviselet elitje.
A kivárást, a halogatás taktikáját el kell gyorsan felejteniük. Saját jól felfogott érdekükben. Mert amúgy hamarosan nem lesz szavazóbázisuk. Ugyanis nem a voksok vándorolnak majd más pártokhoz, hanem a vajdasági magyar emberek fognak tömegével elmenni. Lábbal szavaznak, ahogy mondani szokás. Ezért egyszer az életben illő lesz letenni a garast, lándzsát törni egy mindent felülíró cél érdekében, és a pozícióharcok helyett aktív és hatékony politikai cselekedetekre lesz szükség. Ehhez bátorság, hit és akarat kell, mert valószínűleg olyan küzdelem alakul majd ekörül, ahol nem csak adni, hanem kapni is lehet, ami bizonyos fájdalommal járhat.
De megéri. Elvégre ezért választottunk, ezért szavaztunk.
Ez a délvidéki magyarság megmaradásának záloga. Ez népünk parancsa.
Máskülönben valóban csillaggá válunk.
Szomorúan fogunk világítani az égbolton, egy eltűnt nép emlékeként.
FRISSÍTÉS:
A fenti írás pont egy hete, hétfőn született. Kedd reggel került a nyomdába, ahol már készült az Új Kanizsai Újság aktuális száma. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy rá két-három napra, a 2014-es minapi magyarországi választásokon győztes Fidesz MPSz-KDNP pártszövetsége - illetve az új Orbán kormány -, hivatalosan is megerősítette: a Kárpát-medencei magyar autonómia-igényeket teljes erővel támogatni kívánják. Kormányfői expozéjában mindezt maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be, sokadszorra bizonyítva államfői, és ezen túlmutatóan emberi erényeit. Úgy legyen!
A fenti írás pont egy hete, hétfőn született. Kedd reggel került a nyomdába, ahol már készült az Új Kanizsai Újság aktuális száma. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy rá két-három napra, a 2014-es minapi magyarországi választásokon győztes Fidesz MPSz-KDNP pártszövetsége - illetve az új Orbán kormány -, hivatalosan is megerősítette: a Kárpát-medencei magyar autonómia-igényeket teljes erővel támogatni kívánják. Kormányfői expozéjában mindezt maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be, sokadszorra bizonyítva államfői, és ezen túlmutatóan emberi erényeit. Úgy legyen!
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése