NAPLÓ - 137.

 

Tica, ma reggel

Vasárnap volt, főzni sem főztem, elkullogtam, ahogy szoktam. Lekéstem a hatoslottó befizetését, fél órát csúsztam. Fölöttem ingva, hallgatagon vonultak az októberi felhők. Kézzel csattintott táskákat hordtak az emberek, fontos dokumentumokat meg lim-lomokat cipeltek, ahogy jómagam is, csupa ócska dolgokkal vagyok terhelt. Amikor megüzenték mennyire fölösleges vagyok, és megéreztem, hogy igazából már lennem se muszáj, riadtan ráeszméltem, mennyi minden pusztán levedlett hiábavalóság. Megannyi odafagyott gondolat a szív tájékán. Ilyenkor mi mást tehetni? Kimentem jó későn az Ezredeshez: titkon megáldottam a fejfáját.

A nap leáldozásával a hold és a csillagok néztek utánam este, előbb Budán, a hegyoldal utcácskáin, aztán a koszos pesti oldalon véges végig a sugaruk simította a homlokomat, ahogy az elszenderedő platánfa soron mendegéltem, folyton fölfelé nézve a Damjanich utcában. Láttam is sok csukott ablakot, éppen eleget, sajnos.

Minden zárva volt, csak a kirakatok díszes mellénye világított. A trolibusz kábelein túl ezernyi csillag hunyorgott rám, pompás rajban, füzérben virítottak. Csak merem remélni, hogy tényleg a Fiastyúkot olvastam ki közülük. A Göncöl már nem kihívás, ellenben a Dél-keresztje nagyon is az: a bakancslistámon váltott helye van. Egyszer, csak egyszer láthassam, akárcsak Montanát. Utóbbinál azt se bánnám, ha akadna pár rendes indián, lehetőleg ne varjúk, hanem l’akoták. Énekelnék nekik egy pár Cseh Tamás nótát. Tüzet raknának, körbeülnének. Háttal állnék a holdvilágnak, elvégre az Ezredesem nevelt, nem magának, másoknak. (Az Ezredesem háza már a mennyek országa, ott vidul a többiekkel együtt, miközben ez a földi világ egyre vénül, az ifjúság csillogása megkopik, és immáron csak abban lelni örömet, hogy a hajnali pókháló illegeti magát a szoba sarkában.) Szép is lenne a prérin ébredni.

Itt azért minden másként van.

Mély fekvőhelyemül a lenti heverő szolgál, nyitva az ajtó, résnyire. Nem látogatót várok, ámbár ha Jézus nyitna rám mezítelenül, kékre didergett lábbal és éhesen, menten fölkönyökölnék, befogadnám. Van két puha párnám. Az egyiken reggelente ott a kezem melege, ahogy fogom, ölelem. Álmaim illata van abban, szerte-széjjel szórva a lakásban a múlt foltjai, darabkái, amiktől éjjelente föllobog az egyedülvalóság fénye. Néha fölvirágzik tőle a szív, hogy utána elhervadjon. Ezek mind csupa-csupa fénybe szőtt történetek. Váltogatják egymást, lámpássá válnak a régen megtörténtek, átminősülnek az éteri fényben, a másfajta ragyogásban. Az alvó léleknek nincs se ebédje, se vacsorája, csak ritka öröme és sűrű bánata van. Kinek-kinek a szerencséje méri, mit érdemel. Én ezt.

Körbe van rakva csönddel a szoba. Itt felejtődött a tenger az összes csillogásával: Herceg Novi promenádjával, a macedón kobzos zenével, miközben a fehér falakon a rajzaimról integetnek a sosemvolt városok, amiket úgy hagytam ott minden pirkadatkor, eszméléskor, mint a vándormadár, akinek fészkét rég elvitte a vihar. Imádság sem tartja meg őket, talán csak a lélek tüze. Látomásos órák jönnek esténként. Fekve, csukott szemmel hagyom, hadd sodorjon el a bódulat. Ilyenkor, tudom, megérkeztem. Ha kinyújtom a kezem, a jobbom vége ködbe szokott veszni. Álmaim nagykapujára lakat ha csattan, mint a parázzsal sütött eszméletlen ember, fölülök az ágyon. Másodpercekig szorítom az öklömet, keresem az igét, a bizonyosságot, muszáj szétszálaznom a túloldali világot az innensőtől. Ma a saját kiáltásomra ébredtem. Az ujjam fölfelé mutatott, és kellett pár porozva hulló perc, mígnem észhez tértem. A madár a takarómon ült. Nézett, acélkék szemmel. Őrzött álmomban, alighanem.