Pósa Károly: A szív fészke

Megint ferdült egyet ez a zegzugos élet.

Esik a hó. Január végén korbáccsal oszt igazságot a tél. Kanizsa jobbára bántatlan, huzatos utcácskái királyi prémbe öltöznek. Hermelinpalást borul a földönfutó tájunkra.

A házak előtt sok helyen látni lapátoló embereket.

Ilyen ez a nép. Mintha minden pillanatban rangos vendég érkezését várnák.

Hát: iparkodón túrják, söprik a havat. 

Felidéződik egy másik kép. Régen, meglehetősen régen történt. 

Tavasz volt, és a ház előtt, a kövek réseiben erőre kapó fűcsomókat szorgalmas, ráncos kezek vagdosták ki. Öregasszony kétrét görnyedve tisztogatta a járdát. Törött volt a kése. A napos oldalon buzgólkodott. Dolga bőven akadt, mert a ma járja beton helyett akkoriban még egyszerű százéves mezei téglákkal volt kirakva a gyalogút. A téglák közé ujjnyi vastagon rakodott a föld, amiből évente próbált zsendülni a porcfű.

Serényen hajlongott a néni.

Készülődött. Vendégeket várt.

A kezében villogó csorba kés ismerősnek tűnt. A zöldsalátát is pont ezzel, és mindig ilyen gyors mozdulattal nyisszantotta tövön, amikor a vasárnapi ebédhez háztól vettük tőle a portékát.

Kertjének léckerítésén a fejés után elmosogatott edények száradtak.
Édeskés tejszag úszott az istálló körül, az udvar túlfelén meg egy jókora, majdnem háznyi szalmakazal púposodott. Tyúkok, kacsák, pulykák tojtak az aljában, és a szárízikből készült csirkeudvar-kerítésen minden reggel tarajos úrfi káromolta a hajnalt. Százával laktak verebek a szalmában, nyüzsgő élet zajlott, három elvénült akácfa árnyékában.

Ám az igazi csoda a kazlat koronázta!

Egy öreg gólyapár fészkelt a tetejében.

Azt már sosem fogom megtudni, hogy ugyanazok a madarak jártak-e vissza minden évben, vagy esetleg új, meg újabb párok költötték ki ott a fiókáikat. Titkon mindig reméltem, ma is hinni szeretném, hogy mégiscsak egy, a már régtől ismert gólyapár birtokolta a kazlat. Ezt hitte az öregasszony is erősen, míg hazavárta őket.

Mert akkoriban egészen biztos volt, hogy tavasszal visszajönnek.

Megérkezésük mégis szenzációszámba ment: kantáros nadrágban, mezítláb porolva vittük haza a hírt, s a hatalmas madarak boldog kelepelése betöltötte a tavaszt.

Ilyenkor megfürgült az öregasszony.

Venyigeseprűvel fölsöpörte az udvart, nedves ronggyal törölte a gangot. A párja, az öregember a hátát a falnak vetette és fölfelé nézett, tán a szeme se szűkült, úgy köszöntötte a rég látott vándorokat. Ünnep szállt a házra. A gólyák szárnyában még ott volt az irdatlan messzeség, a határtalanság szabadsága.
Míg odalentről gyerekkórus kántálta nekik a gólyás versikéket, úgy néztek ránk, bogárfekete szemekkel, okosan, mint akik megértik a rigmusokat. A mi gólyáink voltak, egészen azok.
Aztán, ahogy múlt az idő, a szomszédba egyik évről a másikra jókora emeletes ház épült. Néhány méternyire a kazal búbjától már a nyár közepén fal sötétedett a madarakra.
Az építkezéssel egy időben elment az öregember. Ellépdelt csöndesen, és a temetői lélekharang kondulása úgy szólt, mintha nem egy lelket, hanem egy világ pusztulását siratná.

Az öregasszony még hosszú éveket élt utána. Karban tartotta a házat, ellátta a jószágokat, söpörte az udvart. Meszelt és takarított minden adandó alkalommal, és sűrűn emlegette a gólyákat.

De a gólyák többet nem jöttek.

A kiürült fészek szétkorhadt. A kazlat később elhordták, de ezt már a néni sem érte meg. Az udvart átrendezték az új tulajdonosok.

Ott, abban a fészekben benne volt sokunk gyermekkora. Igazi jussunk, ami ránk maradt: már csak azok a visszaidézhető tavaszok és a nyarak.

A mi gólyáink után meg valami más maradt, ami most már múlhatatlanul ott fog szárnyalni a néni, meg a bácsi lelkével, míg az időn be nem teljesedik utolsó lehetősége.
S hogy utánunk mi lesz?
Utánunk valószínűleg csak egy konzervdoboz marad.

A galaktikus jövőben tudósok hada fog majd vitatkozni azon, vajon mi is lehetett, mit is jelenthetett a nagyon távoli múlt emberének.

Arra keresik majd a választ, hogy mit gondoltunk, mit reméltünk vagy mit számítottunk a régen letűnt korunkban?
De az igazságot egyikük sem tudja majd.

Hogy iszonyúan keveset. Majdnem semmit.