Mrs. Hisztéria

Van a családunkban egy távoli nőrokon, akit senki se lát szívesen. Amikor vendégségbe jön, már előre fél tőle a ház.

Ha megtudjuk, hogy érkezik: elszabadul a pokol.

A hírre apa – szokásával ellentétben - cifra káromkodásba fog, és a falhoz csapja a távirányítót. Anyának minden előzmény nélkül megfájdul a feje. Még a kutya is kétségbeesetten nyüszíteni kezd, akárha érezné a vesztét a hátsó udvarban.

Lehet, hogy csak képzelődöm, de ilyenkor mintha a verebek is elkerülnének bennünket.

Jön a néni? Féléretten potyog le a szilva a fáról, a kerti virágok a májusi eső után is elfonnyadnak.

Érthetetlen.

Jön a néni? Már napokkal korábban rossz kedvünk van miatta.

Szerencsére ritkán kell vendégül látni.

Van viszont egy férje, aki szegény, egész életét – évszázadoknak tűnő időt! - e kiállhatatlan távoli nőrokonunk mellett volt kénytelen elszenvedni.

Keszeg-vékony, aszott pára. Köcsögkalapot és furcsa, piros csíkos pizsamát visel. Hajdani legénykorában hangos, revolveres párbajhősnek, izgága embernek mondták, de a gyilkos természetű távoli nőrokonunk mellett valóságos papucsférjjé vált, akire némi gúnyos megjegyzés, megvető tekintet mellett sokkal inkább sajnálattal gondolunk, ha gyomorfájós kedvünkben netán eszünkbe jut groteszk kettősük.

Az, hogy senki sem szereti a távoli nőrokonunkat valószínűleg annak köszönhető, hogy ő sem szeret minket. Sem a férjét, sem a hozzátartozóit - senkit az égvilágon. Onnét tudható, hogy lépte-nyomon hangoztatja: „Ti nem tudtok úgy gyűlölni engem, ahogy én gyűlöllek titeket."
De szavak nélkül is úgy szokott viselkedni minden helyzetben, hogy megérzi bárki: a néni utálja őt, gyűlöl mindent. Egy lélekbúvár ismerősöm szerint a távoli nőrokonunknak az lehet a legnagyobb baja, az igazi problémája, hogy a világ összes teremtménye és dolga mellett – önmagát gyűlöli a legjobban.

Lehetséges.

A nőrokonunk ugyanis – bár sosem volt szép, mert a padláson cipősdobozban tartott leánykori fényképeitől nem egy egér megveszett – mostanára kifejezetten taszító jelenség, bottal se piszkálná senki. Étvágya révén jóval száz kiló fölött jár. A legenda szerint egyszer cukrászdában rekedt, és a riasztott tűzoltó-brigádnak kellett kiszabadítania egy drága karosszékből, amit lefűrészeltek a hatalmas valagáról.

Tornyos, sisakszerű frizurát hord. A haja kilónyi parkettalakktól fényes, kemény, aminek létidegen csillogásától csak a kékbe játszó fekete hajfestése borzalmasabb. Rúzsos szája egy elkenődött málnafolt a tészta arcon, és a tülöknyi orra alatt olyan sötétedő bajuszkát hord, amire bármelyik csendőraltiszt büszke lenne. Tagadhatatlan, hogy a homlokán elcsúszva éktelenkedő mogyorónyi bibircsókból kiálló három-négy hosszú szőrszál is gusztustalan, de ami végképp taszítja a kívülállót: az a szeme. Jézusom, azok a szemek! És a tekintete…  

Leírhatatlan!

Mintha az őrült Néró rövidlátó, disznó szeme nézne ránk, savószínű jegeces lébe áztatva.

Nincs azokban sok elevenség, csak annyi, amennyi a kórboncnokra szokott visszanézni, mielőtt a szikéért nyúlna.

A távoli nőrokonunk kinézetétől tételesen visszataszítóbb a jelleme.

Folyton hibát keres mindenben. Folyton megsértődik. Egész életében mindig és mindenhol másokat vádol. Saját magát áldozatként láttatja, akinek mártírsága senkihez és semmihez nem hasonlítható. A szava egy-egy kinyilatkoztatás. Kánon, megfellebbezhetetlen akarat. Jaj annak, aki ellenvéleményen van! Ha valami kényszerűség, vagy puszta udvariasság okán igyekeznek a kedvére tenni, a szája íze szerint beszélni, akkor sem nyugszik: addig keresgéli mások szemében a szálkát, mígnem okot talál a duzzogásra. 

Apa szerint a távoli nőrokonunk kifejezetten élvezi, ha hisztériázhat. Neki ez a lételeme kisfiam, szokta mondani apukám, s ilyenkor megsimogatja fejemet, majd hozzáteszi: ha nem duzzoghatna, pukkadozhatna és vádaskodhatna - valószínűleg már régen meghalt volna.

Ám a raplis nőrokonunk egyelőre nem a halálra készül.

Mostanság sorra járja a rokonságot, és kisebb-nagyobb összegeket kér kölcsön.

A hozzátartozók, pedig a békesség kedvéért inkább fizetnek, jóllehet tudván tudjuk, hogy sosem lesz az visszaadva… A múltban már többször pórul jártunk vele. Ahogy a pénzt elteszi, azonnal megváltozik a társalgás hangneme és – mindenki legnagyobb keserűségére -, rossz szokásához híven teli szájjal kritizálni kezd boldog-boldogtalant. Kioktatja a házigazdákat, pöröl a szomszédokkal, és röpke óra alatt képes összeveszni a környéken lakókkal. Aztán persze megsértődik. Dúl-fúl, kékülő pofával rikácsol.

Egy ízben anyukám próbálta csendes szóval csitítani, hogy tán egy kicsit közös a felelősségünk a hibáinkért, de csak azt érte el vele, hogy a hisztériázó néni ott helyben lehordta mindennek, és utána anyu sírva mosogatott a konyhában. Miután kidühöngte magát, látványosan, hangos lamentálással, gyakran fenyegetőzve teszi be maga mögött a kiskaput, hogy kihűlt helye után még napokig rossz legyen az ott élők közérzete.

Az önmagával meghasonlott nőrokonunk pedig egyre-másra látogatja a népes családunkat.

Jön a néni! Húzza maga mögött csontsovány, akaratlan bábú hórihorgas férjét, akinek életét és vérét már elszívta.

Nőrokonunk köszöni szépen, egészséges. Ám ahogy öregszik, egyre gyilkosabb a kedve. Alig mernek neki ajtót nyitni.
Hírlik, most a Szakály-háznál rugdossa a nagykaput.

Pósa Károly

    Magyarkanizsa, 2014. 01. 21.