Pósa Károly: Iskola vagy diszkó-ól?

 A kontár pedagógus buzgul - VI. rész

Kultúra annyi, mint tanulás;
 megszerezni, színvonalon tartani nehéz,
elveszteni könnyű.
-Kodály Zoltán-

Ezt a témát nem lehet egy-két oldalnyi írással letudni.
A Magyar Kultúra Napján meg végképp.
Egyrészt azért nem, mert túlontúl összetett a kérdés, és a jámbor szándékkal megfogalmazott probléma gyökere jóval mélyebbre nyúlik: a társadalmi-, szociális-, viselkedés-lélektani- és értékrendbeli rétegekbe, amelyek komplex vizsgálata is kötetekre rúgna. 
Másrészt meglehetősen szubjektív az álláspontom ráadásul - a ma még csak serdülők szemével nézve -, talán túlzóan konzervatív is, ami eleve föltételezi az ellenvélemények tömkelegét.
Mindazonáltal a jelenség mellett szó nélkül elmenni nem tudok.
A kanizsai általános iskola környékén járva egy jó ideje kéretlenül is megtudom, mikor van kilenc óra. A délelőtt derekán, kilenc után pár perccel ugyanis meghasad az ég, és a következő pillanatban végítéletszerű hangzavar lesz úrrá a városkánk központján. Mintha az apokalipszis összes fanfárja egyszerre szólalna meg, fülrepesztő csörömpöléssel.
Az avatatlan emberek, a sétáló fürdővendégek kapkodják a fejüket a pokoli lárma hallatán. 
Még az ősszel történt hogy egy – láthatóan nem idevalósi – idősebb, cifrábban öltözött hölgy nekem szegezte kérdését, ”Bože moj! Šta je ovo?! Neka parada?”*
Nyugtatólag közöltem vele, nem kell félnie. Csak az iskolában kezdődött el a nagyszünet, az ilyenkor szokásos elmeállapottal zeneileg aláfestve. Szegény dáma, tán még most is hitetlenül ingatja a fejét.
Énnekem meg az arcom pirul, ha belegondolok abba, mennyire félvállról vesszük gyermekeink nevelését.
Kodály népe lennénk ugyanis. 
A világ leghíresebb zenepedagógusa volt a nemzet nagy tanítója! 
Ehhez képest heti egy órácska van zenei nevelésre szánva, ami általában abból áll, hogy a silány tanterv megelégszik a végletekig leszerényített zenetörténeti ismertető tananyaggal, s jobbára csak a pedagógusi lelkesedéstől, találékonyságtól teszi függővé, hogy köhögő magnón, agyonkarcolt bakeliten, vagy ütött-kopott muzeális segédeszközökön túl hajlandó-e valaki a zenét bemutatni, megszerettetni a gyerekekkel? Elviszik-e őket koncertekre, előadásokra, élő zenével egybekötött rendezvényekre vagy sem? 
Pedig az antik görögök még mennyi energiát fektettek a zene elsajátításába és megkedveltetésébe! 
A zenekultúrát a műveltség alapjaként, az emberi szellem fokmérőjének tisztelték és a legfontosabb tantárgyak között tartották számon! 
Az ókorban, időszámításunk előtt pár évszázaddal! 
De még a gúnyosan sötétnek fitymált középkorban is a legfőbb tantárgyak között volt a helye, mert az akkori mesterek is tudták, hogy a muzsika ember-, jellem- és hitformáló ereje olyan erkölcsiséget szavatol, ami révén a közösségek holnapjai is fölmagasztosulhatnak.
Persze, ez régen volt. 
Azóta sokat fejlődött a világ…
Most ott tartunk, hogy lassan nem lesz iskolás gyermekünk, aki mögött ne állna egy pszichológus. Egyre több a problémás gyerek, már az óvodában (!) is lelki gondokkal küszködő teremtés, akikkel exponenciális arányban szaporodik a tanárok munkáját segítő szakszolgálatokban dolgozó szakemberek száma. 
Egy virtigli iskolapedagógus talán megmagyarázhatná azt, jó-e, ha a nagyszünetben dobhártyarepesztő csörömpölés kíséretében „pihenik ki” a diákok az órák fáradalmait?
Mert szerintem nem.
Elsősorban a zenének nevezett – jobb szó híján – tomboló kakofónia, ha netán annak szánták volna az illetékesek: egyáltalán nem a szórakozást, pláne nem a kikapcsolódást szolgálja! 
Nem tesz jót a gyerekeknek. 
Még annak a kölyöknek sem, aki amúgy szereti az ilyenfajta zenét. 
Egyrészt: a hangerő, amit produkál a szomorú iskolai cucc, egy vérbeli diszkóéhoz képest még így is csak békabrekegés. Másrészt meg a minőség is küszöb alatti: mintha pléhdobozban csörömpölne egy megmérgezett kutyafalka. Röhejes. Ettől egy kicsit okosabb telefon is szebben muzsikál.
De a legkárosabb az egészben, hogy a szünetben hallható ilyen fokú zajártalomból érkező gyerek hosszú időre kizökken a tanulás menetéből, hisz fölpörögve ér a következő órára, képtelen a koncentrációra, az agyában zakatol a ritmus, tagjaiban meg a rángás: csoda-e ha szétesik a figyelme?
Az már csak járulékos kárként csapható mindehhez, hogy akik az udvaron, a szünetben beszélgetni szeretnének, azok csak ordítva társaloghatnak; hogy a következő órára készülő lelkiismeretes diákot és tanárt (hinni szeretném erősen, hogy van ilyen!) egyformán zavarja a bufogó hangzavar; hogy a hirtelen szabadságot kihasználó gyerekeknél miféle őrjöngő reakciót vált ki a bömbölő „zene”.
Lehet velem vitatkozni, de előtte tessenek szívesek lenni nagyszünetben ellátogatni az iskolába, és egy pohár vízzel a kézben végigmenni a folyosón . 
Igazi siker az lesz, ha nem verik le az embert a lábáról.
Utoljára hagytam, mert a fölsoroltakhoz képest talán csak kézlegyintésnyi gondot okoz az ellenőrizetlenül szabadjára eresztett hangzavar. 
Az iskola mellett egy katolikus templom és több száz ember otthona található. Az előbbiben a csendes áhítatot, az utóbbiakban pedig mások magánéletét zavarják meg minden délelőttön. Ez már több mint elmulasztott odafigyelés – ez embertelenség.
Nem mutogathatunk folyton másfelé. 
Nem takarózhatunk a mai világ modernkedő szennyével, hogy az igazság olyan mint a vöröshagyma: rétegről-rétegre hámozod, bontod kifelé, s végül ami marad, azon csak sírni lehet...
Nem követendő példa, amiről mi – fölnőttek – mindannyian tudjuk, hogy rossz.
Ahhoz, hogy a környezetünk élhető, a városunk szerethető, a városközpontunk elviselhető és a gyerekeink sorsa iránt érzett felelősségünk vállalható legyen: ilyen kicsi, semminek tűnő kevés dolog rendbe tétele is szükséges.
Tán egy lépéssel előbbre jutunk.
 
*Istenem! Mi ez? Valami parádé?

Magyarkanizsa,2014.01.22.

A sorozat megelőző írásai ide kattintva olvashatóak:

V. A könyvekről
IV. A Guttenberg galaxis vége?
III. Magyarázzam, vagy rajzoljam is le?
II. "Kiemelt" és "nem kiemelt" tantárgyak
I. Lesz itt (s-)írás?