Pósa Károly: Üzenet amonnét

“Az volna a legérdekesebb olvasmány,

amelyet a halálos ágyán mondana el valaki őszintén,

 igazán: a titokról, amelyről az életen át hallgatott.”

Ágy alá gurult egy fránya kis csavar.

Általában ilyenkor első reflexből utána kapunk (persze meddő a kísérlet), s miután meghallottuk a tompa koppanást, az elgördülő kis fémdarab útját próbáljuk beazonosítani a deszkapadlón egy-két másodpercig még hallható görgése után. Ahogy elhal a csavar kacagása, sziszegve csúnyát mondunk, majd négykézlábra ereszkedve kutató útra indulunk. Sokan azt hiszik, hogy régi ágynak az alját bújni nem férfias dolog, inkább a gyerekkort idézi, hogy mit sem ér az ilyesmi egy szafari-kalanddal szemben.

Nincs igazuk. Felfedező-túra ez ám a javából!

Mert az afrikai szavannákon élő nagyvadaknak, a kafferbivalyoknak, a zsiráfoknak, a csordában legelésző gnúknak  is – hogy csak a nagyon közismert állatokat említsem -, van lelkük.

Miként a régi bútoroknak.

Aki nem hiszi, kérdezze meg egy asztalos ismerősét.

Amennyiben ilyen rokona, jó barátja nincs: elég, ha január közepe tájékán, ebben az enyhe tavaszias télben, megfárasztott délutánonként nekiheveredik egy nagyszülőktől örökölt ágyban, és félig lehunyt szemmel, lassú szuszogás mellett igyekszik ráérezni az ősei mondandójára.

Elsőre ne legyenek vérmes reményeink, nem biztos, hogy bármit is fogunk észlelni. Az ősök, miként a rendes szellemek, nem valami közlékeny, szószátyár társaság, akiket ripsz-ropsz diskurálásra lehetne invitálni. A mi őseink ugyanis míg éltek sem voltak túlságosan bőbeszédűek. Hallgattak életükben, majd amikor elérkezettnek érezték a végüket akkor se sokat lamentáltak, és pont ezért ritkán, keveset mondanak haláluk után is.

De amit feltétlenül közölni szeretnének velünk, azt úgy rendezi a gondviselés, hogy elér hozzánk.

Megtalálnak bennünket.

Így történhetnek olyan egyszerű csodák, hogy míg hanyatt fekve figyelünk, jó esetben meghalljuk a szú percegését. Az is valami. Aztán, ahogy gyakorolunk, ahogy észrevenni rajtunk a jóindulatú kíváncsiságot: már megérint bennünket az ágydeszkák nyikkanásán, a faragott ágylábak finom kis reccsenésén keresztül mindaz, ami sok emberöltővel ezelőtt megtörtént a fölmenőkkel, és esetleg ránk tartozó gondolatnak véli valamelyikük.

Az öreg bútorok lelke suttog nekünk. Észreveszünk egy repedést, furcsa kis hasadékot az ágy fejénél: hogyan kerülhetett oda? Mitől a karistolás? Költözködés közben ütötte meg valami éles tárgy? Netán szerszám, kés vagy hegyes fémdarab szántott rajta? Miért pattogott le a zománc ott a sarkaknál? És a régi, dohánybarna szín alatt mit keres a foltokban kikandikáló fehér olajfesték? Változott a divat színe? Vagy ínséges időben csak barna festéket lehetett kapni? Ki tudná megmondani? Pedig mind-mind izgalmas kérdések ezek, amelyeken keresztül – ha valaha választ találunk rájuk –, megérthető lesz egy tőlünk immáron elmaradozott korszak, annak összes embere, és azok az emberek a soha le nem záruló történetükkel; a jó dolgokkal, a búbánattal, az emberi örömökkel csak úgy, mint az eleink által megélt tragédiákkal együtt.

Az ősök ilyenkor megsimogatnak bennünket az ágy semmi kis hangjai révén. Az ágyén, amelyben előttünk két-három generációval is megesett már születés és halál, olyan természetességgel, mint ahogy tavasszal zsendül a fű, és ősszel lehull a levél. Ki fogja megfejteni a régi szekrények homályos titkát, amelyekbe még mindig érezni a nagyanyáink finom levendula-szappanjának a szagát? Úgy érezhető a régi női ruhák, a kikeményített szoknyák, a vászon alsóneműk finom virágillata, hogy ha vizsla orral belefúrjuk fejünket a komód tilalmas sarkába, a belsejében megelevenedik nekünk egy régen volt lakodalom minden bujasága, tánca és harsánysága, miként a ravatalra helyezett faggyúgyertyák szomorkás, kormozó füstje is. A fésülködő-tükör vakuló sarkait valaha száraz virágbokréta és fátyol takarta. A matt, egyre fénytelenebb üvegfelületen, mint bűnesetnél az ujjlenyomatok rendre ott maradtak az asszonyi tekintetek, a szép leányarcok, akik egykoron fürkészőn néztek bele a tükörbe, keresve a jövendőt, tulajdon szépségük titkát. Ki meri azt állítani, hogy mindez babona, merő képzelgés?
Ki szeret hit és bizonyosság helyett folyton kételkedni, reménytelenségbe temetkezni?

Míg a padlón csúsztam, az alsó ágydeszkák egyikén feliratot vettem észre. Ceruzával írták, nagy, szálkás betűkkel. „D. Pál, 2 ágy, 4 szék, 1 asztal, 2 szekrény. 12. III. 1929. fizetve”
És nekem ott, az ágy alatt – elhiszik, vagy sem, mellékes - abban a szent, szívszorító pillanatban egyszerre rend lett és a világ a helyére zökkent. Megköszöntem D. Pálnak, hogy tán még semmi nincs veszve. Hogy a 85 éve rendezett számla föltámasztott bennem valami régen várt jó érzést, és ezért innentől fogva erős hálával fogok rá gondolni, és sűrűn-sűrűn jut majd az eszembe, D. Pál, a lerendezett számlájával, mintha még most is élne, és velünk nézné, száját elbiggyesztve, az összes eltékozolt pillanatunkat.  

De az elgurult csavart nem találtam meg.

Pedig tegnap és tegnapelőtt is bújtam az ágy alját.

Lehet, sosem lesz meg. Mégis: keresem.

Ha netán egyszer megtalálom, az a kis csavar a helyére fog kerülni.    

Magyarkanizsa, 2014. 01. 20.