Igaz mese
 |
| Illusztráció |
Az erdei házikó majdnem üres volt. Csak egy durván ácsolt asztal és három
szék alkotta a berendezést. Odakintről a téli erdő neszeit hozta be a szél. A
bepárásodott kis ablakon gyöngyöző vízcsöppek gurultak lefelé, és a kalyibában
meglátszott a lehelet. Hárman ültek az asztal körül. A mester, a kapus, meg a
bolond. Szemükben csillogott az asztalra kirakott faggyúgyertya pisla fénye.
Hallgattak.
Mindenki a saját gondolatával volt elfoglalva. Érezték, hogy
valami nagyszerű dolog előtt állnak, amire föl kell készülniük, amihez igazán
fontos hozzászólások lesznek szükségesek. Érlelték a véleményüket, de az
izgalom finom feszültsége lassan rátelepedett töprengő alakjukra. Lopva,
titokban át-átsandítottak egymásra. Lesték, mikor szólal meg a másik. Végül a
már kínosan hosszú hallgatás csöndjét a mester szava vágta ketté. Bevezetőként
köhécselt egy kicsit, majd torkát köszörülve, közömbösnek tettetett hangon
megszólalt:
- Most, hogy végre bevittük egymást az erdőbe, és immáron élvezzük ennek a
közös kis hajlékunknak az akolmelegét, ideje lenne végre megbeszélnünk, miért
is ültünk egy asztalhoz?
- Hozzak egy tál cseresznyét? – pislogott készségesen a kapus.
- Nem szükséges! – intette le kissé ingerülten a mester. – Még el sem kezdtük
a nagy közös összefogásunkat, de már éhes vagy? Az osztozkodásról a lefektetett
egyezségünk alatt fogunk szólni. De míg alapelveink, terveink nincsenek, addig
ez ne legyen téma. A pince nem pince, csak lyuk, míg nincs benne bor. – tette hozzá
tudálékosan.
-
Csecsőterép-törés! Lárifári… Tetőcserép-törés! - szólt közbe a bolond. – Az
alapelvek nyilvánvalóak. Demokrácia. Az köll kollégák! Sok demokrácia! Meg
illúzió. Abból aztán sose elég!
A
másik kettő önkéntelenül bólintott. A mester javasolta, hogy ezt a sarkalatos
pontot és általában a megbeszélt dolgaikat rögtön vessék is papírra.
Jegyzetfüzet egyiküknél sem volt ugyan, mert a személyi titkáraikat ezúttal
otthon hagyták, de addig tapogatták egymás zsebeit, míg a bolond talált a kapus
zakójában egy régi szerződést, aminek a hátulja üres volt, a kapus kiemelt a
mester nadrágzsebéből egy radírt, a bolond tréningruhájából – mert ellenezte a
motozást, mint általában a vagyonnyilatkozatot -, közös erővel kiguberáltak egy
ceruzacsonkot.
- A
papírért nem kár – mondta a kapus szemlesütve – egy hajdani libatenyésztővel
történt kötelezettség-vállalásomat dokumentálta. De már rég elévült az ügy.
A
mester unottan vonta meg a vállát:
- Én
is könnyű szívvel adom a radírt. Úgysem tudtam vele a múltunkat végképp
eltörölni.
Csak
a bolond neheztelt egy kicsit:
-
Ezzel a semmi kis ceruzával írtam alá még a régi szép időkben az IMF hitelt!
Mondták is a rosszakaróim, hogy százmilliárdok sorsa van benne a kurva kis pöcsben!
A
mester és a kapus összenéztek. Kitalálták egymás gondolatát. Mindketten tudták,
hogy a bolond igazából arany irónnal kanyarította alá a megállapodást, de mint
a helyzet mutatja: azt is ellopta. Nem szóltak. Jobb a békesség.
Aztán
nekiálltak szövetséget kötni. Az elévült szerződés hátoldala hamar megtelt elvi
álláspontjaikkal, közös céljaikkal. A legfontosabb határozataikat be is
karikázták és a hozzátartozó fogalmak alá lettek húzva. Egy idő után csak úgy
hemzsegett a szöveg a rengeteg aláhúzott szótól. A bolond javaslatára a
legislegfontosabbakat kétszer is aláhúzták, mire a kapus – hogy valami
épületeset ő is mondjon -, azt indítványozta, hogy a két vonalnál még
fontosabbakat három aláhúzással erősítsék meg. Úgy is lett. A szövegben szép
lassan olvashatatlanul összemosódtak az olyan fogalmak, mint a demokrácia, a piacgazdaság sérthetetlensége, a sajtószabadság és annak visszaállítása, az antiszemitizmus, a rasszizmus,
a lopakodó náciveszély elleni antifasizmus, és a klerikális reakció megállítása. Volt egy kis vita köztük, hogy a
megállapodásban Brüsszelt vagy Moszkvát írják-e nagyobb betűvel, de a
szaporán pislogó kapus úgy oldotta meg a dolgot, hogy egy régebbi
offshore-üzletéből visszamaradt ciprusi fémpénzt hajított a levegőbe, ami
egészen véletlenül a korhadó fapadló repedésében éppen az élén állt meg. Így
történt, hogy a döntetlen eredményt látva hamar megegyeztek: egyiket sem, hanem
lesz New York. Amikor mindezzel
készen lettek, és már a papírra sem fért több szöveg, befejezettnek
nyilvánították az összefogásukat, és a lap legaljára ki-ki odakanyarította a
nevét. Büszkék voltak magukra. Nagy tettet hajtottak végre. A jól végzett munka
biztos tudatában indultak haza. A kulipintyót elhagyva, összeölelkezve mentek
az erdei úton, amikor váratlanul megszólalt a bolond:
-
Kollégáim! Meg kell állnom egy pillanatra. Rám jött a szükség.
-
Semmi gond! Húzódj oda a bokrok mögé, mi megvárunk. – mondta a mester.
A
bolond gondterhelten ráncolta a homlokát:
-
Mennék én, de papír sajnos nincs nálam…
Összenéztek.
A
mester vakarta a fejét. Nagy lett a csönd. A kapus egyikről a másikra nézett
és úgy találta, hogy most mintha különösen hidegen csillogna a bolond
szemüvege.
- Add
oda neki az összefogásunk szerződését…
Úgy
is lett. A bolond az egy szál papírlappal eltűnt a sűrűben. Azok ketten megvárták,
míg elvégzi dolgát.
A közös győzelmük reményében tértek otthonaikba. Aznap este, lefekvés után
mindhárman szépet álmodtak.
Ébredéskor
csak a kapus fakadt sírva, amikor észrevette, hogy eltűnt a fölhajított
fémpénze.
A megmérettetés évében, a nagy összefogás havának 9. napján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése