2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2014. január 10., péntek

Pósa Károly: BOTLATÓ



Még mielőtt bárki az értelmező-szótárért nyúlna az írás címét illetően, inkább megmagyarázom. Mert a botlató kéremszépen pont olyan semmi kis jellegtelen dolog (tehát mégiscsak valami), mint általában azok a tárgyak, jelenségek, amik körbefognak bennünket, és mégsem veszünk tudomást a létezésükről.
Pont úgy, mint nagyon sok embertársunkról.
Számolatlan - a hétköznapjainkba belesimuló - „hogyishívjákkal” élünk együtt.
Se szeri, se száma a súlytalan, észrevehetetlen, a rendszerből kihulló dolgainknak, amelyek azért összefüggésben vannak mivelünk, mert a környezetünket meghatározó tényezők éppen úgy, mint ahogy a múló felhők árnyéka, az időjárás szeszélye, mások kedve, megjegyzése, felénk küldött gesztusa is befolyásolja a közérzetünket. Vállvonogatva megyünk el a sok nevesincs „izé” mellett, és csak akkor kapunk észbe mennyire fontosak nekünk, amikor a hiányuk miatt vagyunk kénytelenek bosszankodni, vagy súlyosabb esetben az élet gondoskodik arról, hogy észrevegyük őket – s ettől szenvednünk.
Amikor átbukunk rajtuk.
Mint a botlató esetében.
Év elejét kezdő írásnak keresve sem lehetne jobb metaforát találni a kitárt kapuszárnyaknál. Valahová bemenni, átlépni egy ház, vagy egy udvar ajtaját - tehát a bejáratot - mindig valaminek a kezdetét jelöli. Egy régiből az újdonságba érkezés örömét. Édes anyanyelvünk a hajlékba tessékelő kapu két részét szárnynak nevezi, ami mint tudjuk olykor óvólag borul a fészekre, időnként pedig hívogatón kitárva a szabadságot jelképezi.
És itt érkeztünk el a lényeghez: az óévbúcsúztatás örömét, az ünnepek során bezsebelt boldogságot, a megevett-megivott jussunkat mintegy batyuként visszük át az új esztendőbe. A megélteket tartalékolva vágnánk neki a jövőnek. De van, hogy a kezdeti lépés sem sikerül, mert elbotlunk a kitárt kapu nem létező küszöbénél. Vagyis a botlatónál, ennél a földbe süllyesztett vas- vagy ritkábban kődarabkánál, ami arra szolgál, hogy a befelé nyíló nehéz kapuszárnyat megfogja és megtámassza. A bejáratot rögzíti, egyenesben tartja. Ki ne tudná, miről lenne szó, és bizonyára sokan vagyunk olyanok, akik életünk során már legalább egyszer belerúgtunk az imént tárgyalt bütykőbe. Jóllehet sosem foglalkoztunk vele, mindeddig a nevét sem ismertük. Sajgó lábfejünket tapogatva aztán gyorsan eszünkbe jut a furcsa kis pöcök funkciója, ám minket akkor éppen nem érdekel a hasznossága, mert neheztelünk rá, a puszta létezése okán.
A botlató természetesen soha nem fogja megtudni, hogy őt eleve szerencsétlen helyre teremtették, a bejárat közepébe, alattomosan süllyeszve: hogy egész földi valójában útban van, és útban is lesz. Neki egy a dolga: igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Inaszakadtáig tarja a dögnehéz vas-, vagy fakaput. Dacol akkor is, amikor a viharos szél, gonosz huzat rángatja a terhét, ha fagy szívja szét alatta a talajt, vagy ha izzó meleg sorvasztja a levegőt. A botlató kemény, mint a koporsószög. Nem alkuszik. Ha meg úgy hozza a vakeset, akkor nevéhez híven botlat. Bennünket. Nem válogat szegény meg gazdag ember között, nincs ráhatása arra, hogy boldog, netán boldogtalan az illető. Teszi a dolgát.
Pont úgy, mint megannyi embertársunk. 
Akiknek nevük sincs jóformán. Csak arcuk, alakjuk, furcsa tartásuk, ami legtöbbször bonyolult és meglehetősen homályos képzettársítások révén figyelmeztetőleg int bennünket, hogy amazok valahonnét ismerősek. Régebben már láttuk őket az utcán, talán a tekintetünk is találkozhatott futólag. Esetleg köszöntünk egymásnak, csak úgy és akképpen, ahogy távoli ismerősök szoktak: motyogva, bajusz alatt elhadarva. Éppen úgy, ahogy manapság mintegy szégyenlősen odavetve üdvözölni szokás a másikat. Mintha nem egy városban élnénk. Mintha bizony nem tartoznánk együvé. Pedig megkérdőjelezhetetlen, hogy annak a kicsit ismert embernek is ugyan olyan értékei vannak, mint nekünk. Elvégre egy firmában, hasonló kaptafára gyúrt bennünket a Nagy Alkotó. Ennek dacára érdektelenek vagyunk. Közömbösen viselkedünk mások iránt, és csak akkor kapjuk föl a fejünket, döbbenünk meg egy pillanatra, ha a hiányukkal szembesülünk. Meglátni valaki arcát a vasárnapi újság gyászjelentései között, a temető kapujára szögezett szétázott fényképpel szembe nézni: megannyi elszalasztott lehetőség nyilall át rajtunk! Belebotlunk a fölismerésbe. 

A már megszokott újévi fogadalmak között legszebb lenne, ha egyáltalán nem esküdöznénk. Pusztán tartanánk magunkat ahhoz, hogy a velünk szembe jövőknek a tekintetét megkeressük, és hangosan köszönünk egymásnak. Hogy nem leszünk restek rámosolyogni a fásultan bámulóra, és a felénk kinyújtott kezet mindig egy kicsit erősebben szorítjuk majd meg. Hogy tudunk majd jóságot adni, akkor is, ha cserébe semmi sem fog járni.
És a botlatót is meg fogjuk becsülni.
Pont úgy, mint embertársainkat.
Ha rajtam múlna, nem csak a nagykapukhoz, hanem a világ összes fogalma elé botlatót rakatnék.
Lenne erős akaratunk, hogy ezután nyitott szemmel járunk.

2 megjegyzés:

Vándor írta...

Éreztem már hasonlóan. Volt egy lány az utcánkban. Mindig hosszasan bámult, ha a házuk elött elhaladtam. Nem szerettem rá nézni, mert szellemi fogyatékos lévén mindig a gyengeséget jutatta eszembe. Persze ő mindig köszöntött, és kedvesen érdeklődött a hogylétem felől. Én egy köszönöm jól vagyokkal elintéztem, s igyekeztem tovább sietni. Még véletlenül sem szerettem volna, ha mások azt hinnék, hogy barátok vagyunk. Roppant idegesített. Ahogy teltek az évek elkerültem otthonról. Már el feledkeztem Bolond Emmi-röl (mert így hívták) Nemrégiben ahogy a házuk elött elhaladtam, eszembe jutott, megálltam egy pillanatra kerestem a tekintettemmel hátha ott van a közelben. Még a kapun is belestem, de semmi. Másnap már direkt arra mentem hátha látom... De semmi. És akkor elkezdtek hiányozni a búzavirág színű ártatlan nagy kíváncsi szemek. Olyannyira, hogy vettem a bátorságot és körbe kérdeztem hová lett. Még évekkel ezelőtt megitta a patkány mérget. Azóta is a sírás és a bűntudat fojtogat, ha rá gondolok. Mert azóta sem érdeklődött senki olyan kedvesen és őszintén a hogylétem felől mint a Bolond Emmi. Talán ha megállok egy kicsit és beszélgettünk volna, lehet megismertem volna közelebbről. Talán rájöttem volna hamarabb, hogy én voltam az igazi bolond, hogy elszalasztottam a barátságát. Ő volt az én botlatóm.

Pósa Károly írta...

Megkönnyeztem. Köszönöm.