Járás. Trillával a kispiaci vásárba menet.Tudom ám én, hogy a hegyi emberek messzire látnak. Egy-két napi járóföldet befog a szemük. Soha sincsenek egyedül, mert kurjantásukra a visszhangjuk a válasz. Csak mi, járási népek vagyunk a látóhatár farkasgúzsba kötött szolgái. És nem látjuk előre a holnapot se. Nem láttuk előre a háborút se. Mert csak a saját árnyékunkat látjuk. Kurjongatni se szokunk. Mert visszhang sincs. Ami van, az nekünk belülről jön. De ahhoz meg fölösleges a hangos szó. Hát így örvénylettünk bele a pokolba. Farkasgúzsba béklyózottan.
A nagyvilág eseményei tőlünk távol zajlottak, nagy sokára értek el a faluba a hírek. Még a hadiposta fekete pecsétes gyászjelentéseit is csak kétheti késéssel hozta a kacskakezű lovasküldönc, aki egyik szemére hályogos lován, disznóbőr oldalzsákban szállította az itthonmaradottaknak a frontkatonák leveleit, a kusza sorokkal írt nehéz, kaszához szokott kézzel kapart apai, hitvesi szép szavakat, a hiányt, a honvágyat vagy a fájdalmat. Ezeknek a leveleknek a papírosán idegen volt a sasos vízjel, idegenül hatottak az emlékekben élő kemény férfiak irományai, a mindig szófukarként számon tartott fiúk meghökkentően bárgyú, tétova gondolatai, a kínosan összegereblyézett, megnyugtatástól erőltetett tömör mondatok, amelyek katonás egyszerűségén is átjegellett a naponta megélt borzalom, a bizonytalanság, a halál torkában vergődő emberek szűkszavú referálása. Minden levél magában hordozta küldőjének haldokló hörgését, a búcsúzást. Mintha minden sor az utolsó szó jogán íródott volna.
A levelek többnyire sárosak voltak. A szürkés színezetű Galícia vériszamos lövészárkaiból származott, a vörös, elkenődött kosz a piavei, vagy a doberdói karsztról, ott is valamelyik kavernából, ahol lőszeresládákra borulva büdös olajmécs mellett írtak a bakák, a barna maszat meg a Kárpátok hágóin ébredő honvéd sáros kezéről, ceruzacsonkjáról került a kincstári levélpapírra. Hazafelé, otthonra üzentek a koszfoltok is. Az olvasni nem tudó vénebbje, az anyák, öreganyák ezeket a drága maszatokat csókolgatták könnyezve, mert ösztönös női szívüknek többet elárult alakjuk, színük, mint a görbe sorokkal rótt szálkás betűk ijesztően bonyolult kibogozhatatlan kazla.
A cenzúra vastag, sötétlila kihúzásai is tarkították az együgyű irományokat.
Úgy néztek ki a hadiposta által továbbított küldemények, mint mikor a kiskanális melletti lisztfinom sziksós csontfehér padkán kiborul a piócagyűjtő kosara. Láttam pár alkalommal, hogyan szortírozza az összegyűjtött nadályokat: a porban vonagló férgek kövérebbjét a városba vitte, a patikus úri módon fizetett értük, a közepesebbjeit bádogvödörbe cipelte a piacra, míg a hitványabbakat megtartotta magának, vagyis a falu népének bajaira, azokkal köpölyözött. Vért szívni pedig sűrűn köllött, mert a mifelénk élők ájulásig tartó erejét a szalonna meg a vörösbor adta. Sűrű volt már az ükapáink vére is. Lehet, hogy azt a megkocsonyásodott, könnyen alvadó vérüket ontani se bírták hazájukért, csak mint vörös pecsétviasz hullajtották szerte széjjel, amikor a nehéz idők úgy kívánták és szentelték, egyre csak szentelték nehéz vérükkel szülőföldjükön a rögöket. Mondják, tán ezért is annyi mifelénk a pipacsvirág.
A bagószagú irodában izzadó egyengúnyás ismeretlen cenzor vaskos tintapiócái bezzeg elszívtak valamit mitőlünk: a sápatag reményt, az életet, a hitet, hogy a hazavárt vérünk valaha visszakerül közénk.
Az ordonánc pedig rendületlenül megérkezett a hónapok páratlan napjain.
Örökké vakaratlan, szaros lábú kancájának nyomát mindig könnyek áztatták. A zöld pecsétes levelek után öröm, lelkesedés járt. A kloroform bűzét árasztókét az ijedelem kísérte, mert a tábori kórház jelentése amputált kezeket-lábakat, szétroncsolódott tüdőt, légnyomást, örökös rokkantságot, tönkrement életet jelenthetett. Amelyik házba pedig fekete pecsétes formanyomtatvány került, ott vesződött egy sort a kengyellel, majd lekászmálódott a nyeregből a küldönc; szalutált a fuldokolva zokogó asszonyoknak, és gombszeme olyan kifejezéstelen volt, mint a faragott kapubálványok, vagy a határba ágyalt időtlen kunbabák semmibe néző tekintete.
A nyelet pálinkát egy hajtókára kiitta, még egyszer homlokához emelte tenyerét, mintha a messzeséget kémlelné, ahol egyszer valami csoda folytán fölbukkanhat a hősi halált halt lélek, aztán visszamászott a gebéjére és bóklászott tova; örömöt, gyászt, hét csapást osztogatva.
Nem válogatott szegény és módos ember között. A zsellérsoron éppen úgy csukrétába szedte alvégi áldozatait a lőpofüstös köpönyegű halál szuronyos zsoldosa, mint a gesztenyékkel beültetett főutcán, ahol a kirakatok mögött kereskedők üldögéltek, mellettük pedig a hájas nyakú hentes lakott hisztérika feleségével, akiknek pántlikázott házuk tőszomszédságában, a nyitott ablakból szagos nyári estéken zongora klimpírozását lehetett hallani. A tanító úr öccsének besorozása után ritkábban szólt a zongora, szomorodtak a melódiák, a billentyűkön már csak kopogott a megsárgult, elhangolódott dallam, míg egy napon végleg elnémult a klavír, és attól a naptól kezdve a tanító úr és keszeg derekú hitvese le sem vetették a gyászruhát.
Különben is, a zsidónál nagy keletje lett a sötét posztónak, a fekete kordbársonynak, a pókhálóvékony gyászfátyolnak valónak, a finom tüllnek. A fiúk, férfiak pedig egymás után számolatlanul, sistergő vérzáporban haltak meg sorban, mint a nyári éjek szikraporos egéről a tengerbe aláhulló csillagok.
A Tekintetes úr, szegény, egymagába is egy vagyont fizetett a legidősebb fia, a Guszti úrfi fekete, arannyal szegélyezett szemfödőjéért, meg a halottaskocsit húzó paripalovak takarójáért. Pedig a sújtásokkal, fekete csipkével gazdagon hintett parádés szerelés, az ezüstös fényű újdonatúj szerszámok se tudták többé föltámasztani az úrfit, akit tisztnek kijáró szertartással hoztak haza, föllobogózva, díszsortűzzel temettek el a címerpajzs alá, a bolthajtásos családi kriptába. A lecinkelt koporsóban hazatérő fiú hősi halálával befeküdt a nagyhírű ősei közé, nevét óarany festékkel kihúzták, fölvésték a márványtáblára. Azt már csak a Tekintetes úr tudhatta, hogy az ő szívébe milyen élesre köszörült vésővel, és mennyire mélyen vájódott a Guszti gyerek neve.
Verte a sors a Tekintetes urat. Három szép szál fia közül öreg korára kettőt eltemetett. Az első, aki elhagyta az árnyékviágot, a középső sarja volt. Az álmodozó tekintetű, ébenfekete szemű Miklós az anyja szelíd természetét örökölte. Pesten tanult, nagy Lavalliére-nyakkendőt hordott, mint a kaszinók művészlelkei és egy tavaszi délutánon golyót röpített fejébe. Mondják, valami kokott tántorgó szerelme miatt. És hogy a csapás teljes legyen, a Tekintetes úr asszonya is ezután költözött el a felvidéki birtokra.
Mert az égiek által kimért gondviselés, szerencse olyan, hogy ha szemüket lehunyják, akkor meghalás lesz. A vigaszunk csak az lehet, hogy ha egyszer kinyitják, akkor lészen föltámadás.
Pedig milyen nagy volt az öröm, amikor a hadiposta csomagot hozott a Guszti úrfitól!
Emlékszem, Karácsony szent hetében jártunk. Porhót szitáltak a fellegek, és a kacska küldönc megjelent a falu alatti befagyott itatónál. A táskája mellett, a nyeregkápához kötve szépen begöngyölt, nemzeti színű szalaggal átkötött holmi fityegett. Mire a dombon lévő kúria vasrácsos kerítéséig ért, odabent a Tekintetes úr a megsarkantyúzott hírből már tudta, hogy az úrfi karácsonyi csomagot küldött.
Szaladott is kifelé a kandalló mellől elrúgva magát, a nagy kitárt ajtószárnyakon a terasz hideg kövére hajadonfőtt. A bejáró előtt vele lelkesült a ház népe. A sárba ragadott sorsú emberek együtt örvendeztek urukkal. A csomagból pedig egy szépen megmunkált kis betlehemi bölcső került elő. De milyen bölcső! Valami tompán csillogó réz ötvözetből készült, mívesen meglyuggatva, kicsipkézett szegéllyel, cirombákkal, cifrán kacskaringózva díszlő vésetekkel, hogy ámulta, aki látta. A Guszti úrfi saját kezűleg készítette. Ám, míg a sokaságban lévők, a nyakukat nyújtogatók egymást túllicitálva dicsérték a kis bölcsőt, valami hirtelen támadó gonosz fuvallat kélt és a huzat bevágta a tárva-nyitva hagyott üveg ajtószárnyakat, hogy fület zúdító csörömpöléssel kitört annak minden tükörtáblája.
Fölrémült a baj!
Mindenki megkukult. Csak az apró hószemcsék halk zizegése hallatszódott.
A Tekintetes úr pedig oda se fordult, csak fogta remegő kezében a fém bölcsőt, és ahogy nézegette, latolgatta, úgy borult el lassúdottan a tekintete, keskenyedett a szája. Már látszott, hogy megfogyott az öröme. Nem értette senki, miért nem kellem a szemének a fia által küldött ajándék.
Aztán tudtuk meg, hogy az a fémből farigcsált betlehemi bölcső bizony hatvanhatos repeszgránát megüresedett hüvelyéből készült.
És utána már egy sor levél nem sok, annyi sem jött a Guszti úrfitól, csak egy pár hétre rá a halotti menet a megcsöndösödött legidősebb sarjjal.
A hüzniből készített bölcső pedig az apa ágyával szembeni komódra lett téve. Ott lett helye, hogy a hold fénye ringathassa örökre.
Onnét kezdve a Tekintetes úr szótlan lett.
Fia halála meghervasztotta szavát, neje akarata után megcsontosodott.
Szótlansága heges kérgén belül azonban mély érzések lakozhattak a Tekintetes úrban, mert a cselédsoron suttogva mesélték, hogy reggelente a vánkosából csészényi könnyeket lehet facsarni.
Meglesték, hogy minden éjjelen, a legkisebb úrfi ágyához látogatott, álldogált mellette hátrafont kézzel, vigyázta álmát. Hogy milyen sűrűn járhatott oda, azt csak a sláfrokjából kiáradó levendula-szappan illata árulta el reggelenként, az ágyazó belsősnek. Biztosak voltunk benne, hogy amikor a holdban látni lehetett a hegedülő Dávidot, amint az örökifjú táncoló Cicellének játszik, akkor a Tekintetes úr puha léptekkel a megmaradott fia ágyához ment és virrasztott nála hármasban. Kegyelemmel teli szelíd társaságban: a magányával és a bánatával.
Pedig ha vénségemre, sűrű szuszakodás után, nagy nehezen eszemet még sikerül riasztani, fölsejlik előttem a Tekintetes úr korábbi, vidám életének megannyi csodálatos képe, a róla mesélt, színes eleven történetek.
Az apja is a falu gazdája volt.
A fiatal uraság mikorra kerekded egész emberré vált, már német nyelvű egyetemi diplomával bírt és bejárta a fél világot. Egyenes alakja rendre messzi nagyvárosok főutcáin tünedezett föl. Vasalt cipősarka parkettás szalonok tucatját koptatta, és ha a lipcsei cipésznél apró öltésekkel varrott cúgos cipők patkolt kopogását azok a semmivel össze nem téveszthető férfiasan kemény léptek megszólaltatták valamelyik főváros flaszterén, a bóbitás hölgyek koszorúja rózsaillatot pihegve lesett ki a düftin napernyők bodra alól. A Tekintetes úr utazó korában barnás, mentával szagosított kis szivarkákat szívott, dióolajtól fénylettek fürtjei és mályvaszínű kendő kacsintott zakójának zsebéből a körötte dongó világ szerzeményeire. Szerette a mézesen csillogó, félszáraz francia borokat, és némely esti hírlap pletykarovata azt is megírta, amikor asztal alá itta minden náció önjelölt borlovagjait. Cifrán rakott szóval udvarolt a nőknek. Megtörtént nem egyszer, hogy valahol, egy idegen világ csillogó kaszinójában, hajnaltájt már félrecsúszott nyakkendővel, pezsgősvödörrel hadonászva dirigálta a magyaros dallamot - ritmust értetlenül, rosszul húzó zenekar ijedten tercelő csellistáját. Aztán reggelente konflis vitte a gőzfürdőbe, ahonnét karikás szemmel parancsolta magát a szállodai szobájába. Késő délután ébredt, az íróasztalánál heverő finom hegyű festett lúdtollával levelet fogalmazott hazulra, és a magabízó, derűs jómódban élő egészséges fiatalember keze nem remegett, amikor az otthonülő, de már egészségében megrokkant apjának tövéről-hegyére beszámolt az előző napjának eseményeiről. A finom rondírással rajzolt betűk pohos hasa is azt sugallta, hogy a földabrosz távoli pontján bohém életet élő ifjú valahol mélyen a lelkében, a természetében a bölcsesség ládafiáját nyitó kulcsnak van birtokában.
Mert annak sikerült lennie - maradnia, aki.
Mértéktelenségben ismerte meg a mértéket, ahogy a szerelemben ismerszik meg a csalódás, a hűségben a csapodárság, szertelen öröm mámora után a csömör rosszkedve.
Tudta, hogy a jellemes embert összeigazítja a megpróbáltatás, a megannyi kísértés. Csak a jellemtelen csúszik szét egy életre. Az a mérhetetlenül sok hanyatlott ember sorsa, keserve is ezt igazolja.
Férfiasra faragott arcán mélyen ülő sötét szeme fölmérte maga körül a világot. A szépséget észre vette, az erényt becsülte. A semmi kis gyarló bűnöket csak úgy, az olyan ember elnéző somolygásával nyugtázta, mint azok a sokat magasztalt régi bölcsek, a derűben fogant perceiket számon tartó megigazultak.
Apja halálakor fonala szakadt bolyongásának és egy könnyed sóhajjal abbamaradt a lámpás éjszakai élet. A fiatal Tekintetes úr hazaköltözött az örökéül reászállott családi kúriába, ahol a homlokzati, homokkőből faragott angyalpáros ugyan azzal az édes nemtörődömséggel bambult őrá is, mint másfél évszázada minden ősére. Aztán városi, kék köpenyes mesterek érkeztek a cselédek közé, akik álló naphosszat csattogtak, fúrtak, csiszoltak a ház délkeleti szárnyában, ahová a Hétfájdalmú Szűzanya napján a Tekintetes úr mátkája - egy jó nevű fölvidéki nemesi család egyetlen lánya - megérkezett.
Valériának hívták és szép volt, mint aki szentelt vízben mosakszik.
(Folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése