Folytatásos elbeszélésem I. rész

Andreas Kuhnlein szoborkompozíciója


Pósa Károly


Nebörösö


Ezen túl is kutattam még, de nem találtam semmit.
Ezer között találtam egy férfit,
de asszonyt az összes között sem találtam.

Prédikátor könyve 7, 28


-- Csecse bogyó! – mondotta volt az a kánya, amikor belenézett a kimarjult lábú döglött ló fejébe, ami elhagyatottan hevert a Csorda-út mellett.

Mióta az a kis porszem egy egész világgá gömbölyödött, minden időkben tusakodott a jó a rosszal.

Még arra a bakancsra is tisztán emlékszem.
Katonai portéka volt. Szürke félretaposott, foszlott sarkú. Máma ilyen már nincsen. Eltűnt, mint a múlt szaga, mint a hajdani lányok nevetése. Pertli helyett csatok voltak rajta. A csatok fölött meg valami furcsa, harcsaszínű kamásli. Akkor azt hittem, gennyes kórban szenvedő, tályogos ember bepútyelkált vádliját látom. Koldusféle hazátlan szerzetek viseltek ilyet. Ma már tudom, hogy kincstári lábszárvédő volt. És ahogy vénülök, egyre erősebben hiszem, hogy tényleg beteg emberé lehetett. De annak se nem a lába fájt, hanem a lelke. Úgy kínlódott a kórban, mint az az időszak, ahogy az a rettenetesen szomorúra teremtett bottal vert korszak vonaglott fájdalmában. Mert akkortájt már az időnek is vacogott foga félelmében és torzult képére önnönkeze mélyszántásával vájt borozdákat a szenvedés.

Eszembe jutott számtalanszor. Ahogy lendül az a bakancs. Ahogy nekilódul.
Sokszor próbáltam utánozni azt a mozdulatot. Hanyag volt, nemtörődöm, hányaveti. Híján minden kapkodásnak. Csak úgy egyszerűen lustán közömbös.
Sose tudtam olyat rúgni.
Most meg már vén fejjel, nem is fogok.
De az időt, azt a percet a mai napig szeretném megállítani. Visszacsinálni.
Ha egyáltalán értik, mire vetek.

Akkortájt kezdték vassal mérni az embereket is.

Szép lassan osont előre a végzet.

Falvanként más-más módon, de kitapinthatóan megérkezett az új éra, és nyakába akasztott iszákjában semmi jót nem hozott. Akkor kaptunk már észbe, amikor a rendet kimocskolta közülünk egy olyan világ, amelyben a szódáskocsis fohászkodott legájtatosabban, míg a kántor utca hosszat káromolta a Teremtőt. A kocsmákban könnyeztek, a temetéseken meg dúltak az indulatok. Fiak tették apák nyakára a borotvát, az anyák fattyakat nyögtek ki magukból.
Még a szeretők is egymást csalták.

A szántóföldek penge horizontja kettészelte a tájat, a messzi torkolattüzek, a nehéz ütegek ugatásával elegy éjszakai villanófények alantira meg fölül lévőre hasították a mindenséget. Világosra, sötétre. A kutyák sírásától voltak hangosak az éjjelek. Mondják, a jószág megneszeli a bajt, kiszagolja ideje korán a fenekedő veszedelmet.
Azok a falusi kutyák már sejdítették azt, amit mi még akkor nem. És szűkölt az összes bolhás pára, a kóbor dögök, meg láncra vertek, és a kertek fölvigyázói is mind ríttak veszettül. Hosszan elnyúlva üvöltötték végig holdas és borús éjszakákat, pirkadatig mindahányan. A gyámoltalan kölyökkutyák vinnyognak így, csecs nélkül eléhezve, elanyátlanodva. Máma már bizonyos vagyok benne, hogy azokon a dermedetten gonosz ábrázatú holdas éjszakákon a leples fátum a dűlők alján ólálkodott. Annak kámzsája alól áradt az a hullaszag.

Abban az időben mind gyakrabban volt baljóslóan vörös a lemenő nap, visszatükröződött lángoló duzzadt ábrázata a folyó véresre festett vizében. Halat se nagyon lehetett fogni. Amit igen: foltos volt, beteg szemű, rothadó szagot árasztó. A rákok a partra másztak megdögleni. Ezerszám oszladoztak a szikkadt, repedezett iszapon.

Veszett balta nyele lett a becsület is. Fonákját mutatta minden. Eleven és holt dolog ugyanúgy kificamodott, értelmét vesztette. Huhogtak az öregek, feddő hangjuk még most is fülembe csöng, ahogy figyelmezték a jónépet a bekövetkező változásról, lefestették nekünk a gonosz pofáját, a másik világ tótágast állított lelkét, az istentelenséget, amiben része lesz mindannyiunknak, akik most restek vagyunk. Mondták, hogy a fekete átváltozik fehérré, hogy úrból földönfutó, gazemberből bíró, tanítóból rongyos koldus, búzából meg ocsú lesz. Csak a szegény ember fog megmaradni annak, ami előtte volt. De az ínség még a mostaninál is kegyetlenebb lesz, mert míg most csak a mindennapok betevőjéért sóhajtozunk, eljön az az idő, amikor az emlékezetünket, a létünket és a jövőnket köll majd elsiratnunk, amikor hetedíziglen meg leszünk átkozva, amikor azt vesszük majd észre, hogy magunkra hagyott bennünket az Úristen.
Jajveszékelt a boszorkánynak vélt három ligetsori szipirtyó is, ezek a naponta vízbe nézők, sárgalacsinokból, tehénganéjból jósolók, fekete kakas vérét kieresztő babonás eszelősök. Az ő sirámaiknál csak a csöndben figyelő, tűnődő tekintetű vajákos hallgatása volt beszédesebb. Naphosszat a villámsújtotta szilfa alatt ücsörgött. A szarkák röptét figyelte. Felhők járását meg a jövendőt is kitudta belőle.

Nemigen vetettünk rájuk. Mint a hetis macskafiaknak, nekünk is be volt ragadva a szemünk. Senki közülünk nem hitte, hogy a vörös sertéjű ártány egyszer magkanná válhat.

Fiatalok voltunk, pöndöly alól szabadultak. Vasat haraptunk, megütköztünk volna a villámokat szóró viharral is. Hajadonfőtt, megcifrázva, trillázva, gúnyosan fütyültük szembe a kopogó fagyos szelet. Hónapos csődörcsikó tud ilyen életre valóan egészséges, virgonc lenni, mint mi egykoron voltunk. Lerúgtuk a csillagokat az égről, aztán a Göncöl saroglyájába kapaszkodva vitettük magunkat, és amikor napégette bőrünkön szikrát vetett a folyó csilláma, akkor gondolkodás nélkül, habagajsz módon fenékig ürítettük azt a mázas tejescsuport, amit elébünk kínált lépten-nyomon lüktető boldogságunk. Fújtuk hangos szóval a nótákat és botor fejjel nem riadoztunk, ha néha-néha elpattant egy-egy húr. Dehogyis gondoltuk volna, hogy ilyenkor mindig megvakul valamelyikünk. Ilyen volt az ifjúságom.

Egyszer a Kisgatya még a vonatot is megállította. Fogadásból - hihettük - de később megértettük, hogy sokkal nagyobb tétre ment a virtus.
Szerelmes volt szegény, reménytelenül. A kupec Czöndör leánykája nem hozzá illett.
Annuska szóba se állt vele. Nagy pillájú, madárcsontú kis teremtésként él emlékeimben.
Akkoriban a vasút melletti töltés túloldalán legeltettük a libákat. Hitvány, kiégett fű termett ott. A gőzös tölcsérforma kéményéből kirajzó szikraeső időnként az egészet fölpörzsölte. Szöcskéket zavarásztunk, ürgéztünk. A gyereklányokat hátba hajítottuk békával, hogy aztán a sikoltozásukon röhögjünk. Játék volt mindez, ízetlen tréfa. De már a süldőbbjének elöl kinyílt ingnyakába, könyékig betűrve eresztettünk gyíkot. Ilyenkor a dévaj flótás arca kigyúlt, mert valami sajgó érzés belenyilallt az ágyékába és az irigységünket rosszul palástoló harsány kacagásunk alatt átborzongott rajtunk a megalázott leánykák tekintete, amelyben szégyen helyett minden egyes alkalommal furcsa tüzek gyúltak. A dac, a megvetés és a kihívás szegeződött vissza ránk, amiből kedveszegetten megérthette a legbotorabb suhanc is, hogy nagy részünk méltatlan marad mindörökre arra a kincsre, amivel csak ezek a körülöttünk fölsarjadó lányok sáfárkodhattak.
Csak a Czöndör lánnyal nem. Azzal soha nem gondoltunk ilyesmit tenni.
A gazdag Annuska nem olyannak született.
Zöldcsütörtök volt, amikor Kisgatya váratlanul bejelentette, hogy egymagába képes és megállítja a késő délutáni vonatot. Hangosan, hányavetin mondta. Annuska is velünk volt.
Néztünk rá, mint a test nélküli hangra, hogy mi ütött belé, ilyen gyümölcstelen küzdelembe ereszkedni.
Vélték némelyek, tán a Kőlyuk alatt beléndeket ehetett, ott gurul el a legtöbb ember esze kereke, de én már akkor szeppenten láttam, hogy a Kisgatya nem bolondult meg, inkább tűz lobog a velejében, a szerelem enyészi józan értelmét, és végérvényesen elsüvöltött benne valami rettentő hatalommal bíró hang, ami kiadta neki az őrült cselekedetre hívó parancsszót. De olyan erővel, hogy lelkében megpattanhatott valami, ahogy a vitrinbe őrzött kristálypohár is időnként magától elcikkan.

Lobot vetett a szeme, ahogy a slipperfák közé lépett.

A vonat meg már jött, mert rezgett a sínpár, a látóhatárba összeérve elvesző párhuzamos sínek úgy mutatták, mintha egy óriás létrán jönne felénk a fújtató veszedelem. Ám ennek a lajtorjának a fokai, azok a kátrányba fürösztött erdélyi szálfák most nem az égbe törtek, hanem a látóhatár aljáról, a föld szélén túlról, a világ feketére festett feléről, valahonnét a mélyből sorjáztak és ezeken kapaszkodott ki, egyre följebb, a pokol feneketlen bugyrából hörgött elő az a büdös füstöt okádó, szikrákat köpködő irdatlan vasmonstrum. A Kisgatya állt a slipperfák közepén, sorsát moccanatlanul várva. Ércbálványok, pogány szentek tudnak csak így állni meredten, örökös rezzenetlen nyugalomban. A szerelvény meg már látszott, egyre nagyobbodott. Hallottuk a morajt, aztán a robajjá erősödő zakatolását, de a csattogó kerekek fülrepesztő muzsikáját már nem hallhatta egyikünk se, mert lüktető szívünk dobogása agyunkba kergette a vért és elborította érzékeinket.

A többire csak rongyfoszlott képekben emlékszem.

Látom a fékező vonatot, vijjog a légfék, messziről is kristálytisztán hallom a mozdony figyelmező füttyének kétségbeesett sipítását, a derékig kihajoló masiniszta kigúvadó szemét is látom, meg a nevetséges hadonászását. Aztán a fröcskölő vér ragacsos melegét érzem az arcomon és a lelassúdott, majd megálló vonatkerekeket, a nyikkanást, és a dugattyúk forró gőzében meglátom Kisgatyát, a töltés aljának gazos kavicsain, félredobott bábfigurák kinyaklott pózában fekve, amint lába csonkjaiból ütemesen szanaszét spriccel embermagasba sötétvörös vére.
Magánál volt, még élt egy-két percet.
Fintorgott, ahogy a fejét kitámasztottuk. Azt hörögte, egyre lassúdóbban, egyre érthetetlenebbül hogy egyszer ki köll lépnünk, mert a vonat is megállt. A vonat akkor is… egyszer mindenkinek ki köll lépnie…

Annuska is hallhatta.
Mert amikor a szemébe néztem ugyan azt a dacos megvetést láttam bennök, mint a gyíkokkal űzött barátnéi tekintetében. És attól a pillanattól fogva sokáig nem volt számomra gyűlöletesebb lény széles e világon. Már régóta tudom, hogy abban a percben ott, a forró párában, vérragacsos pofával, a szénpor füstjében halálosan beleszerettem.

Szerelmes voltam bele még akkor is, mikor évek múlva, a Tekintetes úr megmaradt, legkisebb fia nőül kérte és eljegyezték egymást. De akkora már a temetőben dolgot adott megtalálni a Kisgatya megsüppedt sírját. Behorpasztotta az idő súlya, meg a riasztó történések nyomása, amik gyeplőt eresztetten át akartak gázolni rajtunk.

(Folytatása következik)