Penovác Endre grafikája
Nebörösö hersegve harapta az almát férgestől, pállott szája sarkán csorgott az édes lé, kapafogai sárgán villogtak, és átszellemülten csámcsogott.
Ha minden város esze a tanács, és a templom a jobbik - a kocsma meg a rosszabbik – lelke, akkor a piac a város hasa. Éhen maradva nem erisztett el senkit. A macskakövekkel szépen kirakott, akácfákkal szegélyezett teret minden idegen az orra után meglelhette. Sercegő zsír és tejtermékek szaga ülte meg a körüle szétfutó huszárszablyaként ívelő téglás gazdaházakkal szegélyezett utcákat. A súlyos szárazkapu bejáratok körül gipszből készült díszek, sárkányok, angyalok, szőlőindák meg a világ túnnansó végéről ide álmodott jelek, domborulatok ékeskedtek. Jómódot hirdettek a palatetők, amiken a moha selyme úgy meg szeret élni, a vörösréz csatornák szakállas pofájú ördöngös figurái, a három lábnál is magasabb rolós ablakokban lógó nehéz függönyök, a fölfelé kapaszkodó köznaponként is pecsenyeillatot lehelő nyújtott kürtők.
A cselédek éjfélkor álmos képpel dagasztották a kenyértésztát, hogy pirkadat tájékán a kényes természetű háziasszonynak kisüthessék a friss cipót.
Ezeknek a cselédeknek mosószappan-szagú volt a hajuk, és a keményítőtől ropogott a kötényük. Sárgaréz csatos cipőiket nyersgumi talppal megragasztották, minek után olyan hangtalanul tudtak surranni a kivikszelt parketton, rideg fajanszcsempén, akár a pirkadatkor hazaóvatoskodó szellemek. Végső soron a háziak előtt ők sem voltak egyebek, arctalan, jellegtelen lényeknél. Jöttek-mentek, kit-mikor csaptak el, vagy küldtek tanyára. Dolguk volt a lehullott meg még éretlen birsalmák egybegyűjtése, amiket ősz végéig a szekrényeik tetején érleltek. Szaglottak is attól a cselédszobák! Mintha ádvent derekán is a mezítlábas nyár virgonc kacaja lengte volna be az ablaktalan, máló vakolatú, napfényt nem látott odújaikat. Náluk penészedett a fal, a sarokban szegényes batyujuk gunnyasztott, és a kinti világ, az utca történéseit zörejekből emésztették csak. Hogy köszönt-e a bakter, vagy már megint szunnyad, bagzanak-e a macskák, danol-e hazáig a pityókás Gugyera? Aki figyelt, így is csak kihallotta a világ zegernye ügyeit.
A piac pedig már hajnal előtt fertályórával éledezni látszott, bezörögtek az első kordék, ráfos szekerek, dorozsmai kocsikon a messzebbről érkező kereskedők, iparosok, tehetős mesterek. Libbentek a harmattól nehéz viaszos vásznak, seperc alatt nőttek a ponyvákból eszkábát sátrak. Reggeltől napszálltáig folyamatosan zsongott, lüktetett a tér. Emberzsivaj kavargott a zöldségesládák, föltornyozott gyümölcskupacok között. Minden teremtményt rakott áldással várt a piac.
Volt aztán olyan is, aki bort árult, pálinkát vagy éppenséggel titkolt portékát, levetkőzött ősz tájékán szűzdohányt, aminek nyomát hegyes tekintetű fináncok vizslatták. A legveszedelmesebb, de igen kelendő mégis a szó volt. A politikát, a hadijelentéseket, esélyeket, fronthelyzetet pusmogva taglalókra sovány bizalommal tekintettünk ugyan, de meghallgattuk őket, mert a tilosban járás valami-féle férfias izgalommal töltött el bennünket.
Későbben megfogyott a bátorságunk, mert a kelleténél hangosabban gondolkodó izgágák között szétütött a hatalom, a kakastollasok szuronyokkal böködve párosával vitték őket a városba. El is dugult szép csendbe az effajta tevékenység, mert ahogy azok a kedvetlen idők mind nagyobb fodrokat vetettek, amúgy is megtudtuk az erjesztő hírek vastagabbját. Megcsöndösödött a nép, akár a mák vetésének idején szokás.
Egyedül tán csak Nebörösö élte régi világát. Neki varjúhájjal volt sütve minden napja. A legjobban nyáron élt, amikor az utcákon sorakozó fákról cigánymeggyet kosztolhatott. Ette két pofára, almamennyi belefért. Finom a cigánymeggy, szereti, aki szokva van a savanyú dolgokhoz. Akinek üröm az élete, annak ez is édes.
Ha utólag belegondolok, igazából nem is volt rossz sorsa. Csütörtökön meg vasárnap, heti piacok alkalmával köszöntött rá a szebb világ. Vetettek neki ezt-azt. A bunyevác pék a hajnalban kisült cipójából hasított neki. Olykor káposzta torzsáját nyomták a markába, ami olyan csemegének számított, hogy azért még a tanító gyereke is birokra kelt. Zsebe elgurult vöröshagymákkal, krumplicukorral, aszalt szilvákkal volt teletömve, és erre az alaktalan gyurmányra nagy tarka tányérricaszemek ragadtak. Jószívű kofáktól ekkor-akkor kicsattanóan piros, de már ütődött vagy kukacos almát kapott, amiért a városi népek pénzt nem adtak. Csak az a sok, földjéből élő szegény ember tudja, hogy a legédesebb gyümölcsökben és a leglevecsesebb termésben érzi otthon magát az ostoba kis véglény, ami előkóstolóként véleményezi a természet ajándékát, hogy aztán a teremtés alja és koronája, pondró az emberrel ketten, közösen dicsérhessék az Égiek ajándékát és a Mindenható nagyságát.
Nebörösö nem tudta mi az, hogy sors, nem tudta mi az elesettség, mi az, hogy nincstelen. Ilyen cifra gondolatok nem foglalkoztatták. Mint ahogy más se nagyon. Ha ugratták, fejében elméje föl sem kapaszkodott hozzá, bárgyún vigyorgott és a világ rendje valójának vélte, hogy folyton az ő rovására ment az összes ízetlen tréfa, a vastag viccelődés. Hiába. A jámbort az ég madaraitól éppenséggel csak foldozott, ütött-kopott vanja különböztette meg.
Furcsa nevét is egy ilyen feszes szó, hahotát kiváltó eset kölkedzette. Mert pihent emberek sokszor ilyeneken köszörülködnek.
Két másik ember és a kiálló bordájú Nebörösö herekévéket rakodtak, valahol kint a Döme-dűleje melletti sütős földeken. Ökörnyálas szép ősz volt, a negyedik kaszálás ideje múlott. A távoli horizonton szürkén kapaszkodott az égbe a zentai városháza nagytornya.
A kanális partján bíbicek vitatkoztak, fosógémek húztak hazafelé. Nedves, nehéz földszagot szuszogott ki magából a legelő, messzebb tehenek feküdtek. Velük kérődzött nagy lustán minden. A lovak is csak álmosan pillogtak a hámban, a here meg már toronymagasan állt a kocsin. Ketten adogatták, egy odafönt igazította. Sorra vették a körösztöket. Ha az egyik elfogyott, Nebörösö összekaparta a pár maréknyi szétszóródottat, az se menjen veszendőbe, a lovak meg pár lépéssel odébb mentek a szomszéd stációhoz, mert legfölül a gyeplőt megrántó Ábris gazda előrébb gyihikelte őket. Ilyenkor megfeszült az istráng, kenyetlenül csikordult a kerékagy és a kocsi odaimbolygott a következő, még érintetlen rakáshoz.
Nehéz volt már a teher, erőlködött a rudas. (Amióta a falánkságuk miatt a Názáreti megátkozta a fajtáját, nem valami jól megy soruk, folyton éhség gyötri őket. Ha tehetik, álló nap csak esznek hiába. Úgy kell nekik, miért nem vitték be Jeruzsálembe az Urat! Bezzeg a butának mondott szamár szót fogadott, abbahagyta a legelést, jámboran engedelmeskedett. Azóta jól tűri az éhséget, nem válogat, mint a finnyásabb atyafisága…)
Egy idő után annyira fölpúpozták a herét, hogy villáról adogatva már nem érték el, és üggyel-bajjal dobálva lehetett a bogárhátra pakolt rakományt tetézni. Nebörösö liheget, erőlködött. Tarjagos képén világított a ragya, a kévék mind nehezebbnek tűntek, Ábris meg egyre hajtotta őket. Sietett, már csak két köröszt volt hátra. Éjszakára az idő is fenekedni látszott, vissza már értük nem akart jönni. Ha meg a here szétázott volna, berohad, a kecske is csak muszájból lát neki. Mifelénk a paraszt mindig úgy okoskodott, hogy körömszakadtáig védte a maga vélt jussát. Inkább beragadt a sárba, de a dűlőút szegélyét is odaszántotta parcellájához. Kivágta a kétszáz éves körtefát, hogy árnyékot ne vessen a földjére. És ha nem is vet, a szomszéd ne egyen belőle… Hát Ábris gazda is imígyen okoskodott. Rakatja tengőtörésig, amíg fölfér az utolsó kéve is, aztán előkerül a kötél, a lánycsöcsű almafa ágból farigcsált kukával és körösztbe lekötik a házhegynyi rakományt. Jól van az úgy nagyon! Arra gondolni sem szabad, hogy esetleg árokba fordulnának, mert akkor borulhat velük a mindenség, lett ebből már emberhalál is.
A nagy igyekezetben a kender hajtószár visszacsusszant a bakra, mint egy döglött óriáskígyó. A gazda – vesztére – Nebörösönek rikkantott föntről, hogy nógassa meg a lovakat.
A következő köröszt alig tízlépésnyire volt. Nebörösö megragadta a hajtószárat, és nagyot rántott rajta.
Nem számolt vele szegény feje, hogy a ló legalább olyan okos állat, amilyen komisz is tud lenni.
Az ostoros, amint megérezte a bizonytalan, idegen kezet, megugrott helyből, Ábris gazda meg egyensúlyát veszejtve lebucskázott az emeletnyi magasból és nagyot puffanva a tarlóra csapódott. Port ver föl a háta. Egy ideig szava se volt, csak hápogott nagyokat, megtaknyosodott a szeme fehére, kimaradt belőle a levegő. Később, ahogy visszasomfordált belé a szusz, ordítani kezdett, és bár a szentek némelyike és a szentségek igen sűrűn, cifrázottan szerepeltek benne, nem nagyon hasonlított imádsághoz.
Nebörösö lapított, és ronda arca cserép módra széttöredezett félelmében. Pedig a szájra öblös gazdának nagyobb baja nem esett.
Aztán valahogy fölfért az utolsó kéve is. Amikor a Kékköröszt mellett cammogtak hazafelé, Ábris az ostorával a feszületre bökött, és bosszúsan, nevetve megjegyezte, hogy ha Krisztus urunk fölött az INRI tábla zsidóul rövidítve Jézus szent nevét jelenti, akkor „ennek” - és itt Nebörösöre mutatott – a Ne Bízz Rá Semmit pernahajdernek a bitófájára egy szép napon NBRS-t kell a feje fölé ácsolni. Mert egyszer megérdemelten akasztani fogják, mint kondért a szolgafára, az már most olyan biztos, mint a parancsolat.
Attól a naptól fogva Nebörösö az lett ami. És nevéhez hűen tényleg ódzkodtak bármi fontosat is reá bízni a jónépek.
Megmaradt az akloknál, a birkák között, sarlózta a paréjt a disznóknak, vizet húzott a kútból, ölfát hasogatott, vagy telente kékülő ujjakkal nádat segített vágni.
Csak egyetlen komolyabb dolga akadt, de abban aztán igazán ellázasodott a munkája. Ám azért nem kevesen irigyeltük.
(Folytatása következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése