Középen szegény jó barátom. Örökre középen marad.
Az új úrnő közvetlen volt és mégis távolságtartó. Hangjában indulat soha nem rezgett, mégis bújt előle mindenki, amikor neszét vették zivataros kedvének. Urával, családjával nem élt nagy lábon. Megnyúlott képű ismerősei beszélték róluk, hogy hét nagyobbik felében hústalan ebédet fogyasztott házának népe, akiknek bárminő hideg idő jött is reájuk, tiltva volt emberes hónap előtt a kúriát fölfűteni.
A Tekintetes úr pedig – miként tették azt elődei majd’ kétszáz esztendő alatt - a városka élére állott. Tette ezt is azzal a hanyag eleganciával, ami olyan jól illett korán őszülő halántékához. Mint nagy uralkodói házak sarja, az örökös vanban kevésbé a saját, mint inkább a mások hasznára törekedett.
Ez lehetett az oka, hogy az örökül reá testált felelősségét csak a merész tervei szárnyalták fölül.
Megszervezte és fölszerelte az Önkéntes Tűzoltó Egyletet.
Olyan cifra aranyzsinóros vállbojtja volt az egyenruhájuknak, hogy a közlegényeket is ezredesnek kijáró tisztelet kisérte, ha ünnepekkor díszuniformisban parádéztak. A módosabb legények kezüket-lábukat törték, hogy a nem kevéske tagsági díj ellenében a bajtársi kötelékbe vétessenek, mert a lányok szemét elhomályosította a sárgaréz-tarajos sisak csillogása, a vörös oldalsráfos pantallók vasalt éle, meg a váll-lapra fűzött fonott zsinóros szolgálati síp tutuló búgása. De az úribb népség is iparkodott tiszthelyettesi vagy tiszti rangot szerezni. Legalább kéthetente – rend szerint hét végén - gyűlésezett az Egylet, ahol az utolsó napirendi pont, a Különfélék címszót, általában a vasárnap hajnali kakaskukorékolás köszöntötte, a vacsora maradékát pedig már a szertáros kuvaszai emésztették. Így történhetett meg, hogy közadakozásból, szép összegű fölajánlásokból, gáláns átutalásokból olyan sikeresen földuzzasztották a laktanya szertárát, hogy a környékben hozzá foghatót se lehetett látni.
Még egy százlábas mászólétrájuk is a leltárlistán díszelgett, pedig semmi szükség nem mutatkozott reá, lévén nálunk legföljebb egy emeletes téglaépületek voltak.
Arra is tisztán emlékszem, hogy a Tekintetes úr egyszer, valahonnét – tán Pestről – pénzt szerzett a Városi Kaszinó építésére, és mire annak dudacserepei a helyükre kerültek és az avatóra a kürtőkalapos miniszter méltóztatott megjelenni, ugyan azon a napon a Népkönyvtár vadonatúj épületénél is bordó bársony díszpárnán várta a nagyolló, amivel átvághatta a főbejárat intarziás kapubélleténél kifeszített szalagot a frakkos-pillenyakkendős delegáció. Regélik: a kaszinóra kijárt összegből erre is tellett.
Messzire, nagyon messzire, a megyehatáron túlra is elért a szava. Nem is véletlenül és nem is hiába. Elnöke volt a Tekintetes úr egy rakás egyesületnek, asztaltársaságnak, körnek vagy alapítványnak. Úszó- és atléta klub elnökségi tagsága, a Katolikus Kör templomképviselőinek örökös elnöke, alapító tagja és tiszteletbeli elnöke a Nagycsaládokat Segítő Káritásznak, vezetője a Környezet Tisztaságát Ügyelő Társaságnak, a Fogathajtó-, Lovas- és Fiákeregyletnek, az Árvaház, a Dalárda, a városi hetilap a Figyelő főtámogatójaként, és a helyi Diána Vadásztársaság felügyelő bizottságának igazgatójaként csakúgy számon tartották.
Olyan figyelmes füllel hallotta meg a szegényebbje veszékölését, mint ahogy más rangjabéli a gazdatisztje referálását szokta volt.
Egy alkalommal, vélhetőleg ezért, valakik - tán túlbuzgó Mária-társulatos anyókák - még hálaadó misét is mondattak neki.
Hírlik, meg is haragudott érte.
Mert aznap - vasárnap lévén - a Tekintetes úr, lehet dühében, de megeshet, hogy csak elcsusszant úri kedvében - a laktanya boltíves szertárában harmadszor is kezet emelt Nebörösöre.
Első ízben, jaj de nagyon régen, a piacon adott neki nyaklevest: amolyan feddő tarkólegyintést, mert Nebörösö valami ismeretlen oknál fogva neki hátrált és a fiatal uraság lábára hágott. Másodjára pedig, ami egy piszkos hajnalon történt, állcsúcson ütötte, amikor a városi patika előtt beléje botlott, mert Nebörösö részegen a lába elé vetette magát.
Azt már csak én tudom, miként intézték az égiek, hogy a Tekintetes úr három ütlege, három fia és három fájdalma találkozzék Nebörösö sorsával. Görbe sorokkal ír egyenest az Úristen.
Maguk már nem emlékezhetnek rá, történt az óta egy s más errefelé, de én még azzal feszíthetek, hogy személyesen ismertem a Nebörösöt.
Ha visszakergetem emlékeimet csikókoromba, magam előtt látom nyakigláb figuráját, himlőheges, pattanásos képét, aggodalmasan pislogó savószínű tekintetét, meg a fel-alá liftező öklömnyi ádámcsutkáját. Bár tudom, hogy egyívású volt velem, a korát többnyire följebb taksálták, mert koravén volt, mert rekedtesen sipákolón beszélt, és mert ronda volt, olyan minden széptől ment csúnya ember, akit rosszkedvében, becsukott ablaktáblák mögött, szobája sötétjében gyúrhat világra a Teremtő. Ott magzott föl velünk, a folyó meg a Járás közé ékelődötten, mégis kirítt közülünk.
Klottgatyája lobogott a szélben, karónyi gacsos lábai irdatlan nagy lábikrákon tapodták a legelő porát. Az esztendő nagy részében mezítláb bóklászott, a kutúk csonkjai ősz tájékán véresre kaszabolták lába szárát, apró cafatokat vájtak ki a talpából. Apját-anyját nem ismerte. Árva volt, mint a keréknyom sarába taposott keszkenő. Ha éppen akadt neki, akkor csak Szent Mihálytól Györgyig viselt cipőt, azt se bőrből, hanem fából valót, amikkel rettenetes nagyokat lépve járta a maga útját, nevetségesen hullámzó bakugrásos módján, hogy szétlapult alatta minden, ahová az ormótlan fatalpak laffogtak. Kirongyolódott matrózcsíkos ingjét fakóra szívta a nap, tücsökizomzatú karja végén bütykös ujjú lapátnyi tenyerével legyeket hessegetett, vagy markolta a ganajos villája nyelét, mert többnyire az akloknál napszámba dolgozott, a birkák alól trágyázott.
Ott is volt szállása. Kicsit maga is birkává lett köztük.
Türelme, közönye végtelen volt. Ha vigyorra torzult pállott szája, a nyelve előleffent, ahogy a szagot ízlelő vezérürünek szokott. Felhőként lengte körül a bőrébe ívódott birka- és izzadtságszag. Örökké szolgálatkészen, forradásos szemöldöke alól laposakat pillogva, kushadó kutya pózban állt a piac, vagy a postakert sarkán. Többnyire vasvillára támaszkodva, félig oldalvást, akár a Pocok Bandi földjénél lévő magányos jegenye, ahol a dűlő mellett olyan szögben dőlnek szélbe a fák, mint a Korona körösztje.
Tavasz közeledtével minden esztendőben, seszínű üstökét hatóságilag parancsba adottan, tövig kopaszra borotváltatta a jegyző úr. Kora hajnalban már pitlikelt, a derengő nap sugára bekeretezte szokott helyén ácsorgó szálkás sziluettjét. Alkalmi munkára várt, a napi betevőre. Néha tökmagot rágcsált.
A postakert sarkán, a Széna térnek ő volt a mezsgyekarója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése