VIRRASZTÁS

                                                                                                                          A.

Fotóm a Farkasréti temetőben

Ha ügyelek arra, hogy gondolataim vadhajtásait elhagyjam, akkor a nyers évszám 1980 lehet. Forró tavasz volt. Azért jött az április, hogy virágport fújjon az arcunkba. Annak a kerek esztendőnek, annak a tavasznak a végzete mintha csak tegnap lett volna. Régebben nem láttam be, de ma már tudom: nem a nagy dolgoknak van a legfájdalmasabb haláluk. Hanem a kisebbek az igazi tragédiák. A sokévnyi ügyek sajgása az idejük kifutásával együtt csitul. Mire befejeződnének – elhalnak együtt. Ám az egyszeri, megismételhetetlen percek, órák, a megismételhetetlen napok, vagy akár a megismételhetetlen hetek elveszejtése, azoknak a lezárása már egy másfajta irgalom függvénye. A belátásé. A lobogó bizonyosságé. Nehéz mindezt megélni. Nekem magamtól legalábbis nem megy. Sosem ment. Majdnem lehetetlen föladat. Némelyikre még ma is fölriadok. Álmodok, aztán eszmélek. Az ágyon ülök, fölhúzott térdekkel. Mellkasomat markolom, hallom a nyaki ütőeremben a vér csörgedezését, mert megint április van: tíz éves lennék, egy vasárnapi vásárban bámészkodok. A Kistemplomtól a Fruzsa sarkáig sátrak sorjáznak a járda mellett. A kirakodóvásár a napos oldalon zajlik. Oda szorul az ájult meleg a fölpikkelyezett beton járda meg a vakolt házfalak közé. Nyári a hőség, csorog a hátamon a víz. Nyújtogatom a nyakamat az embertömegben, ami rendszertelenül hömpölyög a pultok előtt. A svéd ABBA zenéjétől lüktet a levegő. Buffog a körhinta szekrényszerű hangszórója. Cukormázba vonják a pulzáló slágert az édességes sátrak ponyvái alól áradó egzotikus illatok. Törökméz meg barna karamellák, vattacukor, zselés kígyók, frufruk, spirálos színkavalkád, epret vagy málnát utánzó bonbonok kupacokban, és az ostyahalmokat elborítja a csokoládé máza. A sokadalom egy bazári sátor elé sodor. Vegyes képet mutat a portéka, olyan akárha egy kalandor a csempész holmiját pakolta volna ki. Bizsuk, láncok, karkötők, tarka kendők, műselyem és nejlon sálak, aranynak tűnő sárgaréz gyűrűk, foglalatukban a legolcsóbb üveggyöngy, kis ládikók, hamis kagylókkal kirakott ékszeres dobozka, zenélő balerina pattan elő belőle. Mellette zsebtükör, piros szív és meztelen nő a hátulján. Plasztik fésűk, kefék, illetlen képekkel ellátott kártyapaklik összevisszaságban, játék trombita és olaszoktól hozott szájharmonika. Nézem a bibircsókos eladó asszonyt, épp egy seregnyi vevőt szolgál. Az én vállam pedig közben megrándul – ma sem tudom pontosan mitől – lassan, sunyin elkezdem nyújtani a kezem egy öklömnyi Szűz Mária szobrocska felé, s ahogy tenyerembe simulva megérzem a gipsz öntvény tompa hűsét, ordas sietséggel teszem is zsebre, majd lépek hátra, elfulladó torokkal furakszom az embermasszába. Aztán hazáig futok. A Petőfi utca árnyékos részén a falnak vetem a hátam. Zihálok. Sípolva szedem a levegőt. Majdnem tíz éves lennék. Már tisztában vagyok a bűn fogalmával. Elő-előveszem a zsebből, nézegetem a szobrot. Éppenséggel nem érzek semmit. Nincs kielégülés, és a lelkiismeret sem szólal meg bennem. A vacak kegytárggyal nem tudok mit kezdeni: becsúsztatom alulra a szomszéd ház bádog ereszcsatornájába. Múlik a napom, el is feledkezem róla. Este mégis eszembe jut. Kiosonok a házból. Csukom az utcai kaput. Pár lépés után földbe gyökerező lábbal percekig állok az utcán. A szomszéd csatornája alul zöldessárgán világít. Fény hasít a koromsötét éjszakában. Beragyogja a teret.  Nagyon megijedek tőle, noha a fölismerés hamar átcikázik rajtam. Foszforeszkál a szobor. Tanultuk. Megtanultam én azt az iskolai leckét.
Ma már nem tudnám felmondani. Már abban sem vagyok biztos, hogy valóban foszforeszkáló anyagból volt az a kicsiny Szűz Mária. Nincs, nem létezik negyven valahány évig égő tündöklő fényfesték. Mégis ég bennem. Azóta is világít. Könnyfakadásig bántja a szemem.