Komolyan veszem a dolgokat? Nem. Többnyire nem. Kínos belátni, de ez a valóság. Az igazság meg mindenekfelett, mert a hazug kutyát előbb utolérik, mint a sánta embert. Akadnak viszont dolgok, amiknél nincs pardon, ahol merev vagyok és tartom az elveimet, mint egy ledöfött, száraz babkaró. Minthogy e kettősség mentén az életem hálóját fonja a sorsom, ebben a két sarkára nyitott utcában ballagnak a napjaim. Nem csak képletesen mondva: jobbról a Lövölde tér, ahol – mint a kuplé óta tudjuk – „ott mindig hideg van”. Emerről meg a Liget platánokkal, lajbis kányákkal, esővel és megint kisütő nappal, aminek sugarai a januári tócsák tükrében ablakokat nyitnak a fagyos égre.
Ha megjátszom magamat, azt hiszik laza vagyok, pedig nem. Lazának születni kell, azt nem lehet elsajátítani. Bár olykor szeretném, mégsem vagyok az. Tesz-vesz körülöttem a világ. Szavak hangzanak el, képek villódzanak. A leírt, már megírt gondolatok nem mozdulnak bennem. Azok szentek. A vágyaim is. Az emberek többségéhez hasonlóan felszínesen is szoktam ítélkezni. Az ilyen esetekből okulva igyekszem tanulni, ismételten nem hibázni. Ám úgy vélem, annyi tapasztalat szorult belém, hogy már szét tudom szálazni mi az ami hasznos, szép meg jó, és mi lenne az, amivel foglalkozni sem érdemes, mert kártékony rám nézve és másokat is bánt, rontja a már kiforrott világképemet, ami csak rossz irányba vinne.
Kezdem kiismerni a jó embereket. És elutasítom a rosszakat.
Egyre inkább kerülöm a felszínes beszélgetéseket. Tartalomra, mélységre és minőségre törekszem. Mindez nem azt jelenti, hogy számomra nehéz vagy súlyos vagy komor, netán örömtelen lenne a társalgás folyamata: szeretem hallgatni az értelmes embereket. Lehet valami tartalmában mély és minőségi, akár nehéz is, és lehet az eszmecsere ettől még simulékony, könnyed, akár örömteli, humorral telített is. Lehet. De az ilyesmi ritka. (Apropó, ritka. Tegnap láttam egy fehér holló fotóját. Kék volt a madár szeme, a tollazata pedig fakó, beteges. Valahol a briteknél fényképezték le, hol máshol is lehetne találni ennyire bizarr teremtményt? Azért már bánom, hogy nem mentettem el a képet.)
Legfőképpen magammal egy intim szövetséget szeretnék. Sok szeretettel. Aztán, ha ez megvan, akkor egy másik lépést kéne megtenni, szerelemmel, odafordulással, törődéssel, megtartással, biztonsággal, emeléssel, öleléssel, meg nem szűnő kíváncsisággal és rácsodálkozással. Fügefalevéllel, tengerparti balkonon való napozással. Szóval, nézek, látok és leltározok. Elemzek, aláhúzok, kárfölbecslést végzek, majd utána összeírom a kincstáram legújabb szerzeményeit.
Mindehhez sokat olvasok. Kápráztató, szédületes miket írtak rólunk már száz évvel ezelőtt. Még a középszerű írók is tökéletesen ismertek bennünket. Megdöbbentő. Olykor elfog a páni félelem, nincs is mit megírni már: mindent elmondtak a régiek. Ismételni meg minek? Pláne rosszabbul, sekélyesebben, szegényesebben. Hallgatni viszont jó.
Nem szeretem a színházat. Szeretem a barátokat, a természetet, és ha néhanapján képes elhitetni velem a csodát, akár a művészetet is.
Mi a fontos? Igazából mindaz, amit elsoroltam. A fény, az értelem, a békesség, kicsit a jövő bizonyossága. Hogy a világ egy élhetőbb, elfogadóbb, nyugodtabb, örömtelibb hely legyen a gyerekeim számára. Gond van azért bőven. A felszínesség, a hanyagság, az igénytelenség, a közöny, az önzés már most is a sírba eresztő kötele ennek a világnak.
Akad tehát dolgunk másokkal, de inkább önmagunkkal: bőven.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése