NAPLÓ - 151.

 

Gyimesfölsőlok 

Múlt szombaton még tavasz volt. Üllőn, ebben a Pest megyei településen, a vecsési járásban ért a januári kikelet. A téli világ élénk színekkel lüktetett. Odébb, a szemhatár fokozatosan egybemosódott: a föld belekapaszkodott az égbe, melynek boltívén repülőgépek húztak. Láttam a WizzAir lilás gépét, aztán a holland KLM kék szignósa tűnt föl, de nagy robajjal az Emirátusok sasos Boeingje is ott húzott el fölöttem. Tekergettem a nyakamat. Az üllői promenádon a nedves talajból gőzölgött és szétterült a pára. Madárcsicsergés mindenfelé: mintha nem is január közepét, hanem legalább áprilist írnánk. Hétágra sütött a nap, apránként elöntötte a házak falát a fény, és a szív tájékon meleg dobogást éreztem. Olyan kék volt az ég mintha valami hatalmas tengerszem lefelé fordított tükrét látnám. Sokáig vártam, sétáltam, egy darabig ácsorogtam is. Kigombolt kabátom alá befészkelt a langyos levegő. Nem a közvetlen részletekre gondoltam: a nagy egészet akartam észrevenni. Míg lépdeltem Üllő egyik tágas utcáján az járt az eszemben, hogy mennyire más lehet egy új építésű házsor valamelyikében lakni, ott élni, hogy milyen egyjellegű, száraz ízlés szerint felépült lakóházak sorjáznak mellettem: valójában nem csúnyák, az nem mondható, hogy rútak lennének, hisz látszik, némelyiknél a méregdrága kovácsoltvas kerítésre, máshol az igényes térkövekre, megint máshol az épülethez simuló tágas teraszra nem sajnálták a pénzt. Mégis – hiányérzetem volt. A gyakori dupla garázsbejárókat, a hivalkodó üvegfelületeket és a gyerekeknek az udvarra épített privát játszótereket elnézve mégiscsak maradt bennem űr. Valaminek a hiányát éreztem. Túl steril volt a környezet. Minden új, frissen mázolt, tegnap kicsomagolt. Végül arra döbbentem rá, az öreg fák hiánya öli meg az új településrész képét. Sehol, még az udvarokban sem láttam fát. Tuját, sövényt az mindenfelé, de aki ezeket a divatos díszcserjéket fának meri nevezni, az még nem láthatott, nem karolt át titokban igazi kétszáz éves matuzsálemet.
Egy hét sem röppent tova, betoppant a tél. Az igazi, a farkasvonyító. Megállt a küszöbön és a fagyott földbe belerúgott irgalmatlan csizmájával. Meglepődtünk rajta? Zömmel – gondolom – igen. Legalábbis én nagyot néztem szombat hajnalban, amikor a kitárt ajtóból megláttam a havas tornácot és a fehér háztetőket. A kora reggel tompa kék derengése olyan volt, mintha az aznap éjjeli álmom nem ért volna véget, és folytatódna éteri történetem a kinti, hirtelen megdermedt levegőben. Fülrepesztő csönd vett körül. Mélyen, tüdőre szívtam a jeges külvilágot. Az élet java részét falak között, burokban leélőként a szabadság tiszta levegőjét szívtam be. Aztán arra gondoltam, mennyire elvesztettük az egészséges létről alkotott képünket. Lám, a januári havazás is enyhe döbbenetet okoz. A mostanában született magyar gyermekek alig láthattak havat. Mondják, igen nagy a valószínűsége, hogy az időjárás változásával a legújabb generáció egyre kisebb eséllyel fog hóembert építeni, szánkózni, hógolyózni. Hisz lesznek olyanok, akik a saját utcájukban rendes, egy-két arasznyi havat sosem láttak. Pár hópihe beköszönt majd, meglehet. Fáradtan fognak hullani alá, a mínuszok nélküli latyakot hizlalva, de az igazi, édes, víz-szagú hó paplan csak akkor lesz élvezhető, ha befizet a család egy telelésre valami jó nevű hegyvidéki üdülőhelyen. Ezt megszokni embert próbáló föladat. Keserves fölismerés. Hogy néha hidegen karcol a lélek, hó alá kerül sok minden. A fagyos kilincseket sajgó érzés megfogni. A kéz melege nehezen járja át a templom előterének vas rácsát. Mégis fogni kell, markolni és hinni, hogy jobb lesz.  
Két szombat. Egyik forró volt, verőfényes. A másik dermesztő, hűvös lett. Akár az élet.   

                       Pk