 |
| Cseh Tamás és Kanyó Zoltán |
Január 6-án keresztelkedett meg Jézus a Jordán vizében. Kijelölte az életútját. Volt egy elrendeltetettség, ami végül beteljesedett.
Hogy mi miben mártóztunk meg? Változatos. Nem egyértelmű. Tartok tőle, a ma embere semmiben sem tud, vagy már nem is akar alámerülni. Jobban alszik, ha csak sodródik az árral, a térbe kivetetten. Belemenni, eggyé válni, felvállalni valamit elsősorban felelősség, másodsorban bátorság kérdése. Mázsás terhekkel nehéz ugyanis fennmaradni. Szabad a döntés, amit meghoznak az emberek és azok következményeit is muszáj elviselniük. Tehát inkább elkerülik a mélységet, ami átvitt értelemben egyenlő lehet a családdal, az elhivatottsággal, a kötelezettségekkel, és még sok egyéb dologgal, amiről korunk embere szeret egy kézlegyintéssel megfeledkezni.
Csak az a rohadt pénz. Mindennek a mércéje. Akörül forog az élet. Pénz ellenében a hibákat sem kell beismerni. Pedig hát, amit teszünk, azzá válunk: nem tudunk elvonatkoztatni a cselekedeteinktől. Dögbogárnak meg dögbogár marad a fia, akárhogy próbálna színes pillangónak látszani.
Mindazonáltal most az igazi vizekről írnék. Mondhatni, rám a Tisza lett örök hatással. A folyó, aminek medre, sodrása és iránya van, célja, a kezdetektől, a forrásvidékétől számítva egészen a torkolatáig, ami a bevégeztetettség. De fürödtem a Járás kanálisaiban, bányatavakban és tengerszemekben, Macedóniában és Székelyföldön egyaránt. Buktam az Égei- és az Adriai-tengerbe, úsztam a Neretvában és a Maricában, elég sokat és sokszor a Dunában is. Egyszer a Balatonban is úsztam. Nem voltam oda érte, de a felhők áttetsző redőire emlékszem, azok szépen fodrozódtak fölöttem. Gimnáziumi osztálytalálkozóinkat az utóbbi időben a palicsi jachtkikötőben tartjuk: mikor a holdfénynél kiosonok a mólóra, a régiek már sejtik, megint belecsobbanok a tóba, ki nem bírnám. Mintha megtisztulnék. Biztos úgy is van.
Mivel néha úgy érzem, az élethez kár Shakespeare-t olvasni, hisz mindannyiunk léte egy-egy fordulatos királydrámával egyenlő, inkább figyelek a közelemben elguruló képekre, hangokra. Nem érdekel már mi van a másik kontinensen, ellenben nagyon is számít, miféle zörejeket hallok a szomszéd szobából. Kicsiny, tipegő lépteket, mintha apáca járna csöndben odaát, vagy robajló zúgást, kukorica daráló, netán szártépő gép hangját, esetleg szeptemberi dongó zümmögő, utolsó röptét: egyáltalán nem mindegy. Az sem az, hogy időnként még most sem tudok uralkodni az érzelmeim fölött. Ezt jó lenne levetkezni. Tapasztalatnak nem vagyok híján, nem is értem, mi végre még most is, hogy olykor vastagabban érzek a kelleténél. Csak remélni merem, nem hiba ez, hanem valahol erény, de legalábbis megbocsátható viselkedés.
Január 6-a lesz. Holnap lenne a barátom 72 éves. Tizenhárom éve pihen. Tizenhárom éve minden nap látjuk egymást, félmosolyú képének az íróasztalom felett van a helye. Néz. Néha mintha összeszűkülne a szeme. Incselkedik velem, s hagyom magamat, a sugallatára rendre belefeledkezem azokba a tavakba, tengerekbe és folyókba, amelyeknek egy-egy csöppje is arról ad számot, hogy az önzetlen szeretet hatalmát semmiféle evilági törvény nem képes fölülírni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése