A mostani rövid összefoglalómat zömmel hajdani saját sorsom alapján írtam.
A múltbéli tapasztalataim voltak mérvadóak.
Egy voltam közülük. Azok közül, akik nem akartak többé részt venni semmiféle öldöklésben, sem egy igazságosnak hazudott harcban, sem egy valós délszláv testvérháborúban.
A privát kálváriámon túl az ismeretségi körömben is bőven akadnak olyanok, akik a XX. század vége felé velem együtt részesei, közvetlen vagy közvetett szenvedő alanyai voltak a II. világháború utáni Európa legnagyobb háborújának, a balkáni vériszamos évtizednek.
Az ő személyes sorsuk, az átélt történeteik, valamint az adott szakirodalom és a vonatkozó írások révén állítottam össze ezt a blogbejegyzésemet.
Igyekeztem a száraz adatokon túl személyesebb kordokumentumokkal, máshonnét citált adatokkal is alátámasztani a téma komolyságát, már csak azért is, mert az érintett menekültek zömmel olyan bácskai-bánáti magyarok, olyan honfitársaink voltak, akik a viharos történelmi múltunk kárhozataként, ártatlanul, önhibájukon kívül, és legfőként nem önszántukból keveredtek bele a Jugoszlávia széthullását kísérő véres tragédiába.
XX. századi magyar sors
A Délvidék – szerbesen a Vajdaság (Vojvodina) – a múltjából fakadón a küzdés, a megvívás, az ember ember elleni párharc szinonimájává vált. Kezdve a török időktől, a magyar múlton végig menve – Hunyadi, Thököly, Rákóczi, és ’48-as szabadságharcán keresztül – a délvidéki történések rendre beleégtek a magyar haza történetébe, annak legvéresebb epizódjaiul maradtak meg az emlékezetben. ******
Ha csak a XX. századot vizsgáljuk, három hatalmas tragédia vet árnyékot a déli magyar nemzetrészre.
Először Trianon, az impériumváltás, az új közigazgatás önkénye, a délszláv királyi diktatúra erőszakossága kényszerítette rá a délvidéki magyarok nagy részét az elvándorlásra. Ezt tetézte az 1944 végén bekövetkező partizán vérengzés, amikor mai tudásunk szerint, hozzávetőlegesen 40 ezer ártatlan civil magyar apát és fiút gyilkoltak meg bestiális kegyetlenséggel.
A harmadik hullámú migráció a megenyhült titói „elnemkötelezett szocializmus” következménye volt, amikor jugoszláv útlevéllel a ’60-as és ’70-es években ismét délvidéki magyar munkavállalók tízezrei emigráltak Nyugat-Németországba, Ausztriába, vagy a tőkés nyugat jóléti államaiba.
Napjainkban az orosz–ukrán háború emlékeztet a Jugoszlávia utódállamai között az 1991 és 2000 között dúló háborúra. Akkor is és most is hatalmi ambíciók és etnikai gyűlölködés okozta a vérontást. A harcok elől menekülők közül sokan – ahogy most is – az anyaországban, Magyarországon kerestek menedéket.
A túlnyomórészben vajdasági magyar férfiakból álló menekültek a háborús behívó, a tartalékos katonai frontszolgálat megtagadása miatt szöktek át Magyarországra. Köztudott volt, hogy a szerb irányítású Jugoszláv Néphadsereg (JNA) vezérkarából a frontvonalak legkritikusabb és legtöbb emberveszteséggel járó szakaszaira rendre a kisebbségi magyar etnikumhoz tartozókat osztották be. A magyar férfiakat legtöbbször megfelelő felszerelés, kiképzés nélkül, mintegy golyófogóként vezényelték a front első vonalába. A gyakran etnikai tisztogatásba forduló háborúban való kisebbségi magyar részvétel amellett, hogy hadászati szempontból is zsákutcának bizonyult, sokunknak erkölcsi értelemben is vállalhatatlan volt. A balkáni vérengzésnek nélkülünk is mintegy háromszázezer áldozata volt és egymillióan hagyták el az otthonukat. *
Az előzmények, történeti áttekintés
Az első világháború után létrejött többnemzetiségű jugoszláv állam létét mindvégig súlyos etnikai ellentétek nehezítették. Ezeket a konfliktusokat az ország diktatórikus baloldali, kommunista vezetése az ötvenes évektől elfojtotta, azonban megoldani nem tudta. A kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek összeomlása után az alapvetően szerbek, pontosabban a belgrádi politikai elit által irányított ország összetarthatatlanná vált. Elsőként 1991. június 25-én Horvátország és Szlovénia kiáltotta ki függetlenségét. Szerbia tíz nap után kiegyezett Szlovéniával, ám a „nagyszerb” álmokat szövő belgrádi vezetés – Slobodan Miloševićcsel az élen – a horvát területek egy részére is igényt tartott, s ezt a szándékot a szerb lakosság jelentős többsége lelkesen támogatta.**
Magyarok a déli végeken
1961-ben még hatszázezer magyar élt Jugoszláviában. Ma jó, ha kétszázezren vagyunk. Ez a szám is mutatja, mekkora érvágás volt ez a sorozatos fegyveres krízis a háború sújtotta területek magyarságának. A tartalékos katonai behívók elől és a gazdasági válság miatt körülbelül 50 ezer magyar telepededett ki külföldre, legnagyobb részük Magyarországon kezdett új életet.
Az új, békésebb egzisztencia reményében családok százai pakolták tele a bőröndjeiket. Különösen nagy volt a szívó hatás a szórvány magyarság körében. Ahol az országhatár az etnikai határral is átfedésben volt, például Észak-Bácskában, Horgos, Királyhalma, vagy Magyarkanizsa község településein egyre-másra néptelenedtek el előbb a családi házak, aztán a templomok és végül az utcák is. Az országhatár, bár sokszor, sokféleképpen és a mai napig joggal átkozzuk, de minden koron lehetőségeket is tartogatott. Régebben a határ nehéz átjárhatósága növelte az informális tevékenység jövedelmezőségét, mára pedig egyértelműen felértékelődött a határon inneni és határon túli etnikai azonosság szerepe.****
A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása. Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. *****
A Jugoszlávia területén élő magyar kisebbségek helyzete 1989 után romlott. A rendszerváltással ugyan politikai szabadságjogaik bővültek, de a soknemzetiségű, viszonylag toleráns kisebbségpolitikát folytató Jugoszlávia felbomlása során nacionalizmusoktól fűtött nemzetállamokban találták magukat. Ha a ma is élő „jugo nosztalgiát”, mint jelenséget vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a délvidéki magyarok jelentős része ezért is szimpatizált a nemzeti önazonosságot legalább alapszinten szavatoló, békés, gazdaságilag prosperáló államszövetség idealisztikus fenntartásával. ***
A háború során a szerb és a horvát oldalon besorozták a magyar fiatalokat is. Körülbelül ezren haltak meg a fronton. Kétharmaduk horvátországi magyar volt. A szerb-magyar viszonyt negatívan befolyásolta a kilencvenes évek kezdetére eső Milosevity nevéhez fűződő diktatórikus irányítás. A vajdasági magyarok egyöntetűen nehezmányezték a tartomány önrendelkezésének elvesztését. Ráadásul a boszniai és horvátországi szerb menekültek zöme is a Vajdaságban telepedett le, amivel felbomlott a nemzetiségek korábbi aránya a térségben.
Amikor kiderült, hogy háborúba kell menni, sokan úgy érezték, magyar emberként nem akarnak részt venni abban, hogy másokra kényszerítsék fegyverekkel azt a belgrádi politikát, amit ők maguk sem támogattak, ezért elmenekültek a behívó elől a határon át. Aki tehette, legálisan, a még nála maradt dokumentumokkal lépte át a határt Röszkénél, Kelebiánál. Viszont akadtak olyanok szép számban, akik az úgynevezett „zöld határon” át menekültek el a Délvidékről, azaz a már felszámolt magyarországi aknazár vonalán, erdőkön, legelőkön, szántóföldeken bujkálva igyekeztek a magyar állam területére jutni.
Voltak, akik az éjjelek leple alatt a Tiszát átúszva mentették az életüket, majd önként jelentkeztek a magyar hatóságoknál, a magyar közigazgatási szervek belátásában reménykedve. Érdemes megjegyezni, hogy ezekben az időkben a szerb határvédelemben szolgálatot teljesítőknek nyílt parancsuk volt: mindenáron megállítani az országot nem legális keretek között elhagyókat. A szerb-magyar határszakaszon feltartóztatott katonaszökevények számáról hivatalos adat sosem született.
Általában a délvidéki magyar férfiak többsége csak akkor hitte el, hogy baj van, amikor már ropogtak a fegyverek. Emlékszem, az utolsó pillanatig abban bízott mindenki, hogy békés lesz az átmenet, hiszen Csehszlovákia szétszakadását sem kísérték harcok. Azt reméltük, hogy a Vajdaságban is így lesz. Az is elvándorlásra kényszerített sokakat, hogy látványosan megromlott a szerb-magyar viszony. A maga korában nagy vihart kavart az úgynevezett Kalasnyikov-ügy. A belgrádi Politika Ekspres című lap robbantotta ki a botrányt 1991. január 10-én, amikor megírta, hogy Magyarországról 36 ezer Kalasnyikov-géppisztoly került Horvátországba az egykori Munkásőrség készleteiből úgy, hogy az adásvétellel megkerülték a hivatalos jugoszláv szerveket. A szerb többség így rögvest ellenségesen szemlélte a magyar szomszédait, és ez az élet számos területén ellehetetlenítette a közös jövőt. A lelki terrort fizikai agresszió követte, megbélyegzés, kiközösítés. Az egyébként is nehéz kisebbségi sorsot még elviselhetetlenebbé tette a többségi nemzet részéről megnyilvánuló nyílt gyűlölet, a belgrádi médiából sugárzott állami propaganda. Számos család ekkor döntött úgy, hogy végképp elhagyja ősei földjét, ezrek költöztek át Magyarországra, vagy Európa más részeibe.
Az anyaország hatása a délvidéki háború menekültekre
Ahogy elkezdődtek a harcok a fiatal horvát állam területén, Szlavóniában, a Gráva folyón túli magyar településeken megjelentek a pusztítás elől menekülők. A szerb szabadcsapatok által fenyegetett vagy megszállt területekről végül több tízezer menekült érkezett Magyarországra. Volt olyan éjszaka, hogy a drávaszögi Torjánc és Petárda községből négyszázan jöttek át a zöldhatáron Magyarország legdélibb településére, az alig 350 lelkes Kásádra. A dél-baranyai falu lakóinak háromnegyede rokoni, ismeretségi kapcsolatban állt az érkező torjánciakkal és petárdaiakkal. Ezzel együtt a menekültek jelenléte alaposan próbára tette a helyieket. Példának okáért a kásádiakat, ahol a falu létszámában jelentősen megduzzadt, sokan másfél-két évig az ideiglenes szállásadóiknál rekedtek. Kásád egykori polgármestere, Gavallér Istvánné így emlékezik erre az időre:
„Hozzánk két asszony jött egy-egy gyerekkel. Egyikük a rokonunk felesége volt. Szívesen láttuk őket, örültünk, hogy segíthetünk, de akkortól szűk lett a portánk. A vendégeink életvitele különbözött a miénktől, máskor keltek és feküdtek, mások voltak a szokásaik, szóval kellett türelem egymáshoz. Ráadásul ők tele voltak aggodalommal, hisz a családjuk férfi tagjai a túloldalon harcoltak. Néha a harcból szabadságolt férfiak is átjöttek hozzánk, volt, hogy tizenegyen laktak nálunk. Minden kásádi házban hasonló volt a helyzet. Bár akkor már egy magyar határvadász század őrizte a falut, tartottunk attól, hogy a szerbek átjönnek hozzánk, megtámadják a nálunk megbúvókat és minket is. Átlövések gyakran voltak, szerencsére senki sem sérült meg.”
Jöttek szerbek, horvátok és persze többségében magyarok, menekültek a háború elől. Egy részük meg is telepedett itt, a többségük viszont hazatért, amikor rendeződött a helyzet.
Akadt olyan falu is, ahol a lakosságszám kétszeresét is befogadták. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy volt, aki a traktorjával hajtott át a határon, és olyan is, aki a juhnyáját is áthajtotta, ám azok, akik hirtelen távoztak, mindenüket hátra hagyta. A magyar állampolgárságot a kilencvenes években nagyon nehezen lehetett megszerezni, ezért a menekültek közül sokan Kanadába, Ausztráliába mentek tovább.
A hadkötelesek, a délvidéki magyarok beilleszkedése
A magyarországi kényszerű itt-tartózkodás kétféle képpen érintette a Délvidékről elmenekülteket.
Az első esetben – jellemzően a kezdeti időszakban – a nyomott háborús pszichózis miatt a Magyarországon új élethelyzetbe került bácskai-bánáti magyarok között véd- és dacszövetségek alakultak ki, amelyek többek voltak pusztán baráti társaságoknál. Leginkább az azonos helyről származók tartották a kapcsolatot, megosztották tapasztalataikat, a munkalehetőségekben, a fennmaradásban segítették egymást. Tehát az azonos délvidéki településekről elmenekültek, a közös társadalmi gyökerekkel, a hasonló identitással rendelkezők hoztak létre nem formális közösségeket. Értelemszerűen ezek a társaságok az idő múlásával, a külpolitikai helyzet alakulásával más minőséget kaptak, átalakultak, vagy a szerepük kisebb intenzitásúvá vált, illetve megszűnt.
Ellenpéldaként a máig működő szegedi Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét (VMDK) tudom felhozni, ami immáron több mint három évtizede éve intézményesült formában az egykoron Délvidékről elmenekült, Szeged környékén megtelepült vajdasági magyar hadkötelesek bázisán alapult, és mára az anyaország és a Szerbiában maradt magyar kisebbség között egyféle kulturális missziót betöltő civil szervezetként működik.
Hivatkozások:
*
**
****
Sík Endre: A migráció szociológiája, 10. old.
*****
https://magyarkanizsa.blogspot.com/2025/01/hatartalanul-delvideki-akarok-lenni.html
******
https://magyarkanizsa.blogspot.com/2017/11/a-delvidek-es-sport-most-szo-szerint.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése