2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. július 13., csütörtök

NAPLÓ - 61.



Fotó: Klamár Zoltán
 
"Ezek a madarak. Ezek a sárga- és feketerigók.
Minden hangjuk jelképpé válik az ember lelkében. A reggeli csacsogásuk üdítő, de a nap további része már korántsem ennyire magasztos.
A nyári forróság füröszt, nem a víz. Csurog rólunk az izzadtság. Szilajabb lett a július a kelleténél. Fehér, szikrát hányó por kering a levegőben. Mintha hajszárító fújna az arcunkba. Még a légmozgás is bántó. Akárhány pohár folyadékot iszunk, tikkadt torkunkon minduntalan pusztulnak a szavak, céltalan, amolyan „bánom is én” levertséget nyom ránk a hőség. A vályogból vert házfalak lila, földszagú árnyéka ugyan délelőtt tízig valamennyire hűvöst vet, de amint lépésről-lépésre följebb kukorékol a nap, ahogy hevül a taraja, úgy keskenyednek a sötét felületek, s a bujtató, jótékony hűs foltok előbb cérnavékonnyá zsugorodnak, majd delelő tájékán már el is tűnnek, és az izzó kánikula szétterül a bácskai sütős síkságon. Nyári beavatás. Parázson járás. Zsarátnok a Járás. Bácska.
Virágtartóban senyved a város.
Nincs senki, aki napközben locsolja. Tegnap éjjel mintha megeredt volna az eső. Talán kegyelem nélkül, talán merő jóindulatból, de elég gyakorlatiasan közbeszólt az Ég.
A zápor vékony, vajalja színű kérget vont a közeli építkezés homokdombjára, és bizton tudni: elverte a Csorda-út kamillabokrai mellett fehérlő sziksó fölét is. A dűlőn körösztben átosonó bíbicek tipegő, háromujjú, villás kis nyoma beleégett a kacskaringós út fakó szalagjába. Reggel tócsákat volt muszáj kerülgetnem. Gőzöltek fölfelé, mintha a kályha platnijára köpött volna valaki. Távol a nagyvárosok forgatagától, itt Kanizsán, július derekán minden csöndes. Vigyázban a villanypóznák. Idáig érezni, terjeng mindenfelé az égő naptól megolvadó, kátránnyal bekent törzsük szaga. Hiányzik innét az antikvitás és a reneszánsz mesterséges környezete. Az oszlopok nem kőből való, faragott, delejes tekintetű kariatidák, hanem százéves, szálkás széltől csapott fenyők törzsei. Az a sok durván megmunkált villanykaró. Elég eredeti módon, dülöngélve fejezik ki a vidék görbe múltját. Néha, igen, nehéz elismerni – hiányoznak a nagy emlékek. Csak egyéniek vannak, csak azok maradtak. Ennek az itteni életnek titka van. Kívülálló nem biztos, hogy megérti a bácskai életfilozófiát. A szimbólumainkat, az elevenségünk misztériumát, amik éppen úgy és akképpen megmutatkoztak a vaserejű, munkás, szigorú szorgalmukról híres elődeinknél, mint ahogy e különös, rejtjelezett kiváltság, jellembeli jegy a mostaniak habitusából is elő-előtűnik. Mások vagyunk. Érzésben, képzelődésben, álmainkban. A beszélt tájnyelvünkben felriadoznak a régen feledett paraszti hangok. A szántások közé elnyelt igeragok. Ahogy lekezeljük az udvarias formulákat. A sok középzárt „e”, az „ö-zés”, a délebbről ránk ragadt, a köztudatba beékelődött szláv jövevényszavakkal. Ezért más az igazságunk, más az időnk, másmilyen a szerelmünk és másmilyen a halálunk is. Amonnét nézve mindez szomorú. Mostoha egy állapot – vélik sokan, és ingatják a fejüket. Holott ez nem sorscsapás, ettől nem hever az ajkunkon sem több fohász, sem kevesebb panasz. Megtanultunk így létezni. Elrendeltetettség. Amikor minden szétesni, darabokra szaggatódni látszik, amikor az egész világon a tudósoktól a művészekig mind-mind sietnek megörökíttetni magukat, akkor a hétköznapjai szujos keretébe foglalt bácskai nép a pasztellszínekkel fölhordott, hatalmas síksági élet- és tájkép elemeként intim hűséggel, mintegy szenvedélyektől mentesen, mellékszereplő gyanánt is csak a maga dolgával törődik. Viadalra kél. Miután a hétfőt, keddet letudta, hol a szerdával, hol a csütörtökkel. Teszi ezt úgy, hogy számára nyilvánvaló: pénteken, sőt szombatra sem fog eget rengető módon jobbító irányba kibicsaklani a sorsa. Amit megtehet: belül, legalább néha átéli a gondolatait. Vasárnap délidőben, amikor papsajtot ebédel, és nézi az ombolyos vizű kanális békalencséit. A fölpamacsolt felhők irányát követve. Harangszókor. Bánatában, ha kimegy a temetőbe. Vagy amikor megnyugvásra, vigaszra lel egy régen hallott melódia-foszlányban.
Akár egy rigó énekében.

                                                                                  Pk

Nincsenek megjegyzések: