Monarchia
Hogy pontosan milyen és mennyire összetett a világ, arra ékes példa alábbi eszmefuttatásom. Általában hajlamosak vagyunk felületesen ítélkezni, a szokott, szájbarágott közhelyeket ismételgetni.
Pedig a valóság gyakran összetettségében is szebb és érthetőbb. Észre kéne vennünk.
Mert például:
Szingapúr makrogazdasági adatai előtt aszfaltig koppanó homlokkal hajol meg minden pénzügyes szakember, ám az Ausztráliáig eltántorgó ismerősöm szerint mégis rohadt egy hely, mert a repülőtérre menet úgy kifosztották, mintha Hegyi-Karabah tartományban fizetett volna be egy kalandtúrára. Jó, na! Nem lőttek rá. Később örökölünk tőle, sebaj!
De, hogy közelebbi példát is mondjak: Finnországot minden szempontból nehéz összevetni Szomáliával, az Oulu városában élő, szociális gondozó barátom viszont állítja, hogy messze több hajléktalan hal meg ott náluk, mint a jóval lepukkantabb Afrika szarván. (Vagy szervén?..Ez azért pestiesen nem semmi, egy olyan szegény országgal összevetve, ahol gyakorlatilag az összlakosság csövezik…)
Az előbbiek zsebében lehet, hogy kamerás Nokia lapul, a nézőpont és a személyes meggyőződés mégiscsak fölülírja a józan gazdasági mutatókat.
Ezek után higgyem igaznak a hírt, hogy a finn és az osztrák életminőség a világelső?
Azt akarom mondani, hogy nyilván a „fatengős érában”, a sokat szidott Monarchia idejében, errefelé sem evett mindenki szalonnát zsíros kenyérrel, biztos voltak a társadalom alján lézengő rétegek. De a régió prosperitásából kifolyólag olyan szilárd ütemű fejlődésen estünk át, amire ma sincs példa.
Nézzen mindenki utána: a kukorica és búzafélék árai majdnem öt évtizedig (!!!) változatlanok voltak. Ez a függő viszony ugyan így békés biztonságot teremtett például a sertéshús árával. Magyarán: ha egy gazdához szegődtem béresnek vagy tiszttartónak, akkor a megköpött tenyerembe csapott parola után is pont annyi oldal szalonnát, kiló lisztet, vég posztót és megérdemelt pofont kaptam, mint egy évvel korábban. Az árenda pedig szilárdabb volt, mint a kalocsai püspöki palota záróköve.
Beszélgessünk többet mostanság privátoknál dolgozó kortárs ismerőseinkkel...
Nyúlna a képünk a demokrácia szép új világát fölfedezve.
A jóllakottság pedig minden esetben altatja a szélsőséges indulatokat. Gondoljunk a sokat emlegetett Svájcra és a szomszéd irigyelt pázsitjára. Ahogy írtam korábban: normális, hogy voltak nemzetek közötti súrlódások. Magyar vitázott svábbal, szerb meg mindkettővel, amibe a tót is néha napján beleszólt.
De akkor azt is vegyük figyelembe, hogy a protestáns búrokra ebben az időben úgy vadászhattak az angol riffek, mint nálunk a stüszivadászok a kilövésre ítélt nyulakra.
Akkor már inkább csattanjon néhány pofon a búcsúban, én is amondó vagyok!
A mai napig jóformán ezeknek az évtizedeknek az örökségéből élünk.
Csatornázás, városházák, városközpontok, utak, vasutak, pályaudvarok (A széthugyozott buszállomások már későbbiek…), malmok, fűrésztelepek, gátak, gyárak, ipartelepek, parkok… Nem szükséges sorolnom. Egy ízléses városi képeslapon jóformán csak a 19. század végi, háború előtti dolgok kapnak helyet. (Persze, a képeslapok többsége nem ilyen. Beton-godzillák, armírozott kaptárak, „lakótömbök” lóizéként merednek rajtuk. De hahh! Elkalandoztam. Vissza.)
Például egyik legnagyobb, utolsóként is hatalmasat alkotó Gion Nándor regényeiből, szépirodalmi munkásságából a Délvidéket tényszerűen láttató, történelmileg helytálló és objektív következtetéseket levonni egyrészt a historikum lápvizébe kiránduló kibic bátorságára vallana, másrészt, pedig idejét múlt vagy torzított történeti-gazdasági-szociológiai, meg kismillió egyéb téveszmén alapulna, és az újabb kutatások ismeretének hiátusát föltételezné.
Olyan ez, mintha valaki Huckleberry Finn kalandjait olvasván a Mississippi ökoszisztémájáról értekezhetne, vagy Fekete István Kele című regénye alapján valaki rögtön etológusnak képzelné magát. Ugye, sántít egy kicsit? (Mármint Kele. Aki nem röpülhetett Afrikába…)
Az általam mérhetetlenül tisztelt Makovecz Imre egyszer valahol úgy nyilatkozott, hogy számára a történelem egy dráma, párbeszéd – mi több - kérdés-felelet az egyén és az éppen belecsöppent helyzete között. Ez által minden személyes (parasztosan: individuális) élmény, életút egy külön történelem. Mindenki másképp éli meg ugyan azt a kort.
Tehát: igazságos történelmet nem lehet írni, mert képtelenség minden egyes akkor élt ember tragédiáját-komédiáját egy csöbörbe belemerni. Olyan nagy horderejű cirkusz, mint a második világháború kevés volt az emberi történelem folyamán, de nem mindegy ki meséli el nekünk: az-e, akinek a tömegsírból kihantolt lódenkabátjában verseit megtalálták, vagy az, aki vaskörösztöt kapott posztumusz, miután kizuhant az őrtoronyból…
Ha egy író személyes fájdalmát-örömét írja meg valamiről: szíve-joga. De az intimus privátim perspektívaként ítéltessen. Általánosítani nem szabad belőle. Arra valók a rideg, száraz adatok, tények, a statisztikák, meg a kutatók által jól-rosszul megírt tanulmányok. A ma tankönyvei pedig – nagyon helytelenül – pont az általánosítás könnyebbik útját választják.
Csak az elmúlt 150 évre vonatkozólag bérmentve egy-két pontos és fontos információ: a Monarchia által biztosított vámterület, közös mérték- és pénzrendszer, forgalmi és kereskedelmi szabályok, a szabadalmi jog, a hatalmas birodalmi piac biztonsága együttesen olyan páratlan lendületet adott ennek a régiónak (beleértve a temesi Bánságot is), hogy 1867-ben a magyarországi nemzeti össztermék évi növekedési üteme tartósan az egyik legnagyobb lett Európában.
Szeged, Budapest után, a történelmi Magyarország legnagyobb városává nőtte ki magát. Újvidék a Közép-Európa és a Balkán közötti gazdasági és kereskedelmi csere legfontosabb központja lett. Temesvár városa pedig olyan, nemzetközileg is kirívó gazdasági növekedést produkált, hogy a kortársak és a szakírók csak magyar Manchesternek nevezték.
A középkorról – a nagy kedvencemről - pedig csak annyit, hogy míg a Európa nyugati felén járványok, meg akkut éhínség-katasztrófák pusztították a hökkenten néző ottaniakat, addig a Tarcal pincéiben a római légiók által telepített szőlőkből készült borokat itták, forgalmazták és a Tiszában csíkászókról a rengő hal csak azért nem ette le a pálmafás lambadagatyát, mert akkor az még nem volt népviselet.
Nemzeti konfliktusról tanítanak az iskolában. ”Népek börtöne.”Olvassuk el a 1868. évi XLIV. Törvénycikket, ami kiterjedt a közigazgatásra, bíráskodásra és az oktatásra is. Némelyik passzusánál a mai Nemzeti Tanácsunk is ujjával csettintene.
Hülyék, erőszakoskodó fráterek persze mindenkor és mindenhol voltak. Ahogy az ilyen-olyan deviancia tünetei is föl-föl bukkannak, pláne egy olyan gondokkal terhelt szerb társadalomban, amelynek az utóbbi néhány évtizedben még önmagát sem sikerült definiálnia. Ettől a vajdasági emberek többsége igenis dolgos, fegyelmezett és lojális, mert óramű pontosan fizeti adóját-számláit, tiszteli-megtűri a másikat, erőn fölül vállal maszekot, munkát vagy ügyeskedik és a saját családjának boldogulásán túl nemigen érdekli más semmi.
Hogy Illyés Gyula Puszták népe mit ír, az már más lapra tartozik. Már kötelező olvasmányként sem szoptam be ezt a maszlagot. Mostanában derül ki, hogy véletlenül igazam volt.
Az író tolla kicsit vastagabban fogott, a baloldali revolúciónak meg jól jött a kizsákmányoló propaganda-szöveg.
Hatása máig kimutatható.
Pedig lehet, hogy csak néhány tárgyilagos tudósnak kéne zöld asztalnál hasonló színű ágra vergődnie, és a konklúziójukat a nemzeti tantervbe illeszteni tüstént. Nem tenne rosszat a jövő generációinak önbecsülésileg.
Ezért állítom váltig, hogy ne az írók és irodalmi remekműveik alapján ítéljünk korokat vagy embereket. Például Dumas regényeiben XIV. Lajos igazi sármőrként lett leírva.
Valójában pedig az az igazság, hogy egy nyomoronc törpe volt, fogak nélkül, és a nyitott szájpadlásából áradó bűz versenyre kelt az egy életen át a valagán éktelenkedő nyílt tályoggal.
Ráadásul teli volt kisebbségi komplexussal.
A mi tanügyünk „hatékony” segédletével ebben az utóbbiban szenved a vajdasági magyarság nagyobbik része is.
Talán tenni kéne róla, hogy ne így legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése