Március idusa
Van e földnek bűbájos folyamja,
Mely forrón és titkos mélységből ered,
Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja…
Ez a hű, forró hazaszeretet!
(Tompa Mihály)
Februári ifjak...
A szabadságharc utáni időszak agyonhallgatott zsenijének a versét idézve kezdem mondandómat.
Azé a költőét, akit sorsa, életműve meglatolásakor egy másik, még nagyobb géniusz mellé, pontosabban alá rendelt Tompa Mihály végzete. Emberi tragédiája leginkább abban rejlett, hogy Petőfi mögé száműzte a magyar irodalmi köztudat.
Ráadásul – egykori költőbarátjával ellentétben, aki Segesvárnál az égiek közé zuhant – Tompának nem adatott meg a tisztes mártírszerep sem. Az 1849-es bukás után tömlöcbe vetették, annyi más névtelen szabadságharcossal együtt. De aki olvasta, vagy szavalatként már hallhatta A gólyához című megrázó és fájdalommal, hazaszeretettel átitatott versét, annak némi fogalma támadhat ennek a félreállított, meg nem értett költőnek a magyarság iránt érzett szeretetéről.
Tompa nem volt pragmatikus alkat. Petőfi Sándor sem a hideg fejjel számítgató gondolkodó ember alaptípusának számított. Közös volt bennük a fiatalságuk és a forradalom diktálta hevület, a nyárspolgári allűröktől való irtózat, a tagadás bátorsága és a vakmerőségig elszánt szókimondó igazság akarása. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyikük megdicsőült, köztereken és sugárutakon egész alakos bronzszobrai állnak, a másik pedig márvány büsztöt kapott a magyar költészet halhatatlanjainak képzeletbeli panteonjában, annak is valamelyik szerényebb szögletében.
Magam sem tartozom a pragmatikus ember közé, vagyunk így ezzel jó néhányan. Tavasz közeledtével pezsdül az ember vére, és az egyik legszentebb ünnepünkön, március 15-én óhatatlanul is gyorsabban ver a szív, ha érezni tud. Mert ilyenkor sejlik föl legtöbbünkben az, hogy milyen fölemelő érzés lehetett bő másfélszáz esztendővel ezelőtt jó magyarnak és jó hazafinak lenni.
Ilyenkor egyenesül a gerincünk – mondaná öreg barátom.
Ebben az évben még az időjárás is kedvezni akart az ünneplő kanizsai embereknek, hosszú fagyos tél után először lengte be szellő tavaszi illatokkal a trikoloros zászlókat, a megemlékezés virágait.
Örömünk teljesedhetett abban, hogy mint minden évben, most is közösen tudtunk koszorúzni anyaországi magyarokkal, nagyszerű tanáremberekkel, akiknek mindenkor fontos, hogy valahol számon tartsanak bennünket, határon túl élő magyarokat. Így lehetett teljes és kerek a mi ünnepünk.
Mindazonáltal akadhatnak olyanok, akik mindezt fölösleges „magyarkodásként” ellenszenvvel figyelik. És most álljunk meg egy szóra!
Nem ismerek még egy nyelvet, amely ennél szomorúbb látleletet tudna kiállítani azokról, akik beszélik. Nincs „szerbeskedés”, nincs „németeskedés” és még nem találták fel a „franciáskodást” se. Ezzel együtt vannak jó hazafi szerbek, németek, franciák.
És magyarok.
Ilyen egyszerű ez.
Tudomásul kéne vennünk, hogy gazember volt az, aki kitalálta a mondást: „Szólj igazat, és beverik a fejed!”. Vagy: „Ahol jóllakom, az a hazám.”
Az ilyen és ehhez hasonló magtalan gondolatok hirdetői minden koron köztünk éltek. Lapítottak és számítgattak ’48-ban, a világégések alatt uzsorából, feketézésből gazdagodtak, éppen aktuális hatalmaknak csizmát pucoltak, előcsaholtak korteskedő hatalmasoknak, pártoskodtak és pártokat váltottak.
Egy valamit nem csináltak: ideológiát nem gyártottak, mert a gerinctelenségnek az olyasmi nem dukál.
Hívják ezt ma divatos szóval pragmatizmusnak, racionalizmusnak vagy csak egyszerűen „bölcs előrelátásnak”: majdnem mindegy.
Ilyen hozzáállással valószínűleg a márciusi ifjak is tovább biliárdozgattak, meg szivaroztak volna a Pilvax Kávéházban. Hogy nem így történ, hogy emberi és erkölcsi nagyságukból tanítani tudnak bennünket még a mai napig, az ő igazukat láttatja.
Mert a szegény kuruc és a borotvált képű lakáj labanc között gyorsan megmutatkozik az igazság.
Az előbbi a kútba eső fejszéért is képes ugrani, mert ha a fokát nem is, de a nyelét megmenti, amiből irányító marsallbotot farag nemzetének. És betört orral, vérző fejjel is az utat fogja mutatni magyarjainak.
A másik, a számítgató lakáj pedig jó kullancsként kivár – mindenkoron kivárt! - és saját hasznára fordítja a közösség erejét.
Ám ezért – anyagi hasznon túl – nem jár neki más, csak megvetés.
Mert az igazi hősök előtt kalaplevéve állunk meg minden évben.
Miképpen ma, úgy a jövőben is.
Pósa Károly
Van e földnek bűbájos folyamja,
Mely forrón és titkos mélységből ered,
Meg nem rendül, míg ezt harsogni hallja…
Ez a hű, forró hazaszeretet!
(Tompa Mihály)
A szabadságharc utáni időszak agyonhallgatott zsenijének a versét idézve kezdem mondandómat.
Azé a költőét, akit sorsa, életműve meglatolásakor egy másik, még nagyobb géniusz mellé, pontosabban alá rendelt Tompa Mihály végzete. Emberi tragédiája leginkább abban rejlett, hogy Petőfi mögé száműzte a magyar irodalmi köztudat.
Ráadásul – egykori költőbarátjával ellentétben, aki Segesvárnál az égiek közé zuhant – Tompának nem adatott meg a tisztes mártírszerep sem. Az 1849-es bukás után tömlöcbe vetették, annyi más névtelen szabadságharcossal együtt. De aki olvasta, vagy szavalatként már hallhatta A gólyához című megrázó és fájdalommal, hazaszeretettel átitatott versét, annak némi fogalma támadhat ennek a félreállított, meg nem értett költőnek a magyarság iránt érzett szeretetéről.
Tompa nem volt pragmatikus alkat. Petőfi Sándor sem a hideg fejjel számítgató gondolkodó ember alaptípusának számított. Közös volt bennük a fiatalságuk és a forradalom diktálta hevület, a nyárspolgári allűröktől való irtózat, a tagadás bátorsága és a vakmerőségig elszánt szókimondó igazság akarása. Aztán úgy hozta a sors, hogy egyikük megdicsőült, köztereken és sugárutakon egész alakos bronzszobrai állnak, a másik pedig márvány büsztöt kapott a magyar költészet halhatatlanjainak képzeletbeli panteonjában, annak is valamelyik szerényebb szögletében.
Magam sem tartozom a pragmatikus ember közé, vagyunk így ezzel jó néhányan. Tavasz közeledtével pezsdül az ember vére, és az egyik legszentebb ünnepünkön, március 15-én óhatatlanul is gyorsabban ver a szív, ha érezni tud. Mert ilyenkor sejlik föl legtöbbünkben az, hogy milyen fölemelő érzés lehetett bő másfélszáz esztendővel ezelőtt jó magyarnak és jó hazafinak lenni.
Ilyenkor egyenesül a gerincünk – mondaná öreg barátom.
Ebben az évben még az időjárás is kedvezni akart az ünneplő kanizsai embereknek, hosszú fagyos tél után először lengte be szellő tavaszi illatokkal a trikoloros zászlókat, a megemlékezés virágait.
Örömünk teljesedhetett abban, hogy mint minden évben, most is közösen tudtunk koszorúzni anyaországi magyarokkal, nagyszerű tanáremberekkel, akiknek mindenkor fontos, hogy valahol számon tartsanak bennünket, határon túl élő magyarokat. Így lehetett teljes és kerek a mi ünnepünk.
Mindazonáltal akadhatnak olyanok, akik mindezt fölösleges „magyarkodásként” ellenszenvvel figyelik. És most álljunk meg egy szóra!
Nem ismerek még egy nyelvet, amely ennél szomorúbb látleletet tudna kiállítani azokról, akik beszélik. Nincs „szerbeskedés”, nincs „németeskedés” és még nem találták fel a „franciáskodást” se. Ezzel együtt vannak jó hazafi szerbek, németek, franciák.
És magyarok.
Ilyen egyszerű ez.
Tudomásul kéne vennünk, hogy gazember volt az, aki kitalálta a mondást: „Szólj igazat, és beverik a fejed!”. Vagy: „Ahol jóllakom, az a hazám.”
Az ilyen és ehhez hasonló magtalan gondolatok hirdetői minden koron köztünk éltek. Lapítottak és számítgattak ’48-ban, a világégések alatt uzsorából, feketézésből gazdagodtak, éppen aktuális hatalmaknak csizmát pucoltak, előcsaholtak korteskedő hatalmasoknak, pártoskodtak és pártokat váltottak.
Egy valamit nem csináltak: ideológiát nem gyártottak, mert a gerinctelenségnek az olyasmi nem dukál.
Hívják ezt ma divatos szóval pragmatizmusnak, racionalizmusnak vagy csak egyszerűen „bölcs előrelátásnak”: majdnem mindegy.
Ilyen hozzáállással valószínűleg a márciusi ifjak is tovább biliárdozgattak, meg szivaroztak volna a Pilvax Kávéházban. Hogy nem így történ, hogy emberi és erkölcsi nagyságukból tanítani tudnak bennünket még a mai napig, az ő igazukat láttatja.
Mert a szegény kuruc és a borotvált képű lakáj labanc között gyorsan megmutatkozik az igazság.
Az előbbi a kútba eső fejszéért is képes ugrani, mert ha a fokát nem is, de a nyelét megmenti, amiből irányító marsallbotot farag nemzetének. És betört orral, vérző fejjel is az utat fogja mutatni magyarjainak.
A másik, a számítgató lakáj pedig jó kullancsként kivár – mindenkoron kivárt! - és saját hasznára fordítja a közösség erejét.
Ám ezért – anyagi hasznon túl – nem jár neki más, csak megvetés.
Mert az igazi hősök előtt kalaplevéve állunk meg minden évben.
Miképpen ma, úgy a jövőben is.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése