Kicsit hosszabb lélegzetű eszmefuttatásom. Csak az fogjon hozzá, akit érdekel.
Vajdasági magyar vagyok, Bácskában, a Tisza melletti Magyarkanizsán élek. Jó időben, ha emeletnyi magasságban kitekintek az ablakon, ide látszik a szegedi szalámigyár fakó színű tornya.
Szüleim és az összes ősöm ezen a vidéken élt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a helyi temetőben a mai napig virágot viszünk dédszüleim és ükszüleim sírjára.
Ahhoz, hogy a címben foglalt témával behatóbban foglalkozhassam, első sorban láttatni szeretném azokat a körülményeket és azt a környezetet, amelyből származom, aminek megélése alapján véleményemet ismeretlen embereknek is kifejhetem.
Az egykori Vajdaság legendásan soknemzetiségű társadalma mára erősen megkopott fogalommá vált. A hajdani kéttucatnyi nemzetiség egy része a XX. század végére olyan mértékben asszimilálódott, hogy – ha fizikailag még léteznek is a közös nyelvet, kultúrát jól-rosszul beszélő utódaik – számuk, a társadalomban játszott szerepük elenyésző, kimutathatatlan.
Gyakran már csak az egyes emberek neve sejteti egykori hovatartozásukat. Ilyen szomorú sorsra jutottak például a vajdasági csehek, a vlahok, vagy a dél-bánáti svábok.
A két világháború utáni kitelepítéseket, az atrocitásokat, a sváb és magyar népirtásokat követő félelem és kényszer szülte beolvadás miatt, a hagyományos egyharmados magyar-szerb-német megoszlási rendszer végérvényesen megszűnt a Délvidéken, a szerbség javára, és ebben a folyamatban a Titói jugoszláv korszak puha diktatúrája is a többségi nemzetnek kedvezett.
Így szűnt meg a két világháború között oly jellemző és hagyományként élő háromnyelvűség (a szerb-német-magyar nyelv ismerete), amelynek – azzal együtt, hogy a köznapi nyelvhasználatban abszulút elfogadott volt, mert a paraszttól a polgáron keresztül a közigazgatásban dolgozókig mindenki értette és beszélte, és az egyik legfontosabb eleme volt a jószomszédi viszonynak, a toleranciának – fontosságára írásomban még visszatérek.
A trianoni csonkolás, és a XX. század véres eseményei után szerény bizakodásra ad (-hat) okot a 2001-es népszámlálási statisztika, ami kimutatta, hogy a magyar nemzeti közösség a hárommilliós Vajdaságban még mindig a legerősebb és legéletképesebb kisebbség, mert a maga 15 százalékával a 70 százalékos államalkotó szerb többségi nemzet mögött jól érzékelhető és látványos társadalmi-politikai és kulturális súllyal bír. Beszédes adat, hogy a maradék 15 százalékon a többi (mintegy 23 bejegyzett!) néptöredék osztozik. Ezek közül említést érdemel az ébredező német, a horvát-bunyevác, a szlovák és a mind öntudatosabb cigány etnikum önszervező képessége.
Ez utóbbi kivételével az összes – önazonosságáért harcoló, és sikereket fölmutató – délvidéki kisebbségi közösség mögött ki-kinek az anyaországa hathatós segítségével sikerül ébren tartania nemzeti öntudatát, nyelvét és kultúráját.
A föntebb vázoltaktól eltérően szülővárosom Magyarkanizsa kicsit kivételezett helyzetben van, egészen egyedi földrajzi és demográfiai mutatókkal rendelkezik. Gyakorta járunk Szegedre bevásárolni, vagy szórakozni, Mórahalomra fürödni, mert a horgosi határátkelő húszpercnyi autózással elérhető. A Tisza-mente tömb-magyarságának pedig - Zenta-Ada és talán Óbecse mellett - olyan utolsó bástyája vagyunk, ahol a mai napig 90 százalékban magyarok élnek, a „legmagyarabb” községként (Magyarországon járásként ismerik ezt a fogalmat) tartanak bennünket számon. Olyan falvak is tartoznak hozzánk, ahol egyetlen szerb ajkú lakost sem jegyeznek. A község-járás összlakossága 28 ezer fő, amelyből valamivel több, mint 10 ezren élünk Magyarkanizsán.
Akadnak utcák, sőt városrészek (pl. Tópart, a Budzsák…), ahol kizárólag magyarok laknak. A városban működik magyar színjátszás, -kultúrkör, -helyi újság, -elektronikus média (helyi rádió és tv stúdió), a bölcsődétől a középiskoláig magyar anyanyelvű osztályok, magyar szellemiségű pártok és civil szervezetek is.
Ez utóbbi képviselője a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezete is (www.rakoczi.rs), amely a környék talán legtöbbet tevékenykedő, legelismertebb nonprofit egyesülete, s amelynek számos ismerősömmel együtt én is tagjai között vagyok.
Kicsit hosszabb bevezetőmet azért voltam kénytelen megírni, hogy szülővárosom – a magyarságot tekintve – rendkívül kedvező földrajzi fekvését és etnikai arányait szem előtt tartva - és ebben a közegben élve egészen bizonyos, hogy más színben látom a határon túli, illetve a délvidéki magyarság megmaradásának esélyeit, mint mondjuk egy hozzám hasonló korú újvidéki, magyarcsernyei, muzslyai, vagy bácsfeketehegyi honfitársam.
A határon túli magyarság megmaradásának mikéntjeit, szerény álláspontom pilléreit, az áttekinthetőség kedvvért pontokba szedve próbálom fölsorolni. Az egyes pontok alatt kivonatosan indokolni igyekszem minden, az adott témát érintő meglátásomat.
• Közhely, de egy nemzethez, népcsoporthoz vagy nemzetiséghez való tartozás legalapvetőbb kritériuma a közös nyelv, esetünkben a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete. Ezen túl még számos körülmény által válik valaki azzá, ami: közös kultúrkör, közös történelmi tudat, közös hagyományok és gyakran a közös hit talán a sok egyéb mellett az, amelyek döntően befolyásolják egy adott személy nemzeti hovatartozásának alapjait. Számtalanszor igazolódott már az a nézet, mely szerint az anyanyelvű iskoláztatást semmi más alternatíva nem helyettesítheti. Magyarán: mindenféle álságos kimutatás helyett a tények makacsul azt igazolják, hogy például a mindkét magyar szülő által (különféle rosszul értelmezett, legtöbbször torz közgondolkodás, „jól bejáródottnak” hitt módszerek által, a vélt előnyök miatt) szerb osztályba íratott magyar anyanyelvű gyermek hosszú távon bizonyosan elvész a magyar közösség számára. Közre játszik ebben az „idegen” közegben szocializálódó gyermek fokozott elidegenedése az anyanyelvi közösségétől, amely révén ismeretei, baráti köre, világlátása fokozatosan átalakulnak, és ha életében meg is tudja tartani valamilyen szinten kettős identitását, brítékolhatóan meggyengül nemzeti öntudata. Megannyi, magát sajnálatosan „jugoszlávnak” hangoztató vajdasági magyarról tudunk, ami legalább olyan érthetetlen, nevetséges kategória, mintha ma valaki Oroszországban szovjetnek vallaná magát. A szerb iskolába íratott gyerek fölnőtté válásakor már a könnyebbik, kényelmesebbik utat választja utódainak is. Így szerbesedik el két-három nemzedék alatt egy magyar család. Ezért MINDEN MAGYAR GYERMEKHEZ ragaszkodnunk kell, mert egyenként a jövőnk zálogai. Ezen túl körömszakadtáig védenünk kell a magyar nyelvű oktatásunkat, a bölcsődei neveléstől a fölsőfokú oktatásig. Nem csak az intézményeket, hanem azt az infrastruktúrát, képzési rendszert, ami lehetővé teszi a magyar nyelvű pedagógusképzéstől a szakmai konferenciákon át, a továbbképzések folytonosságát, a magyar szellemiségű, minőségi oktatói-nevelői munka tovább-élését. Mert minden más kisebbség, így a magyar esetében is igaz, hogy a megmaradásnak kulcskérdése a vezető, szellemi, vagy ha tetszik az értelmiségi rétegének, fönntartása, kinevelése. Lehet, hogy külön bekezdést igényelne, de itt a pedagógusok mellett külön fölhívnám figyelmet más szakemberek képzésére is! Hisz az orvosok, bírók, mérnökök, újságírók stb. munkája is a közösséget szolgálhatja. Ezért a diplomahonosítás leegyszerűsítése legalább ilyen égető föladat. Annál is inkább, mert ezen a téren jócskán van még tennivaló a szerb-magyar államközi kapcsolatokban!
• Az oktatás mellett – melynek prioritása megkérdőjelezhetetlen ugyan – de mára már nélkülözhetetlen elem a napjainkra mindent behálózó (magyar nyelvű) média megtartása. Értem ez alatt a nyomtatott sajtótermékeket, a magyar nyelvű napi- és hetilapokat, folyóiratokat, szakmai újságokat, ifjúsági lapokat stb.
Ám ha nem homokba dugott fejjel élünk, akkor tudjuk azt is, hogy mára az elektronikus médiának egyeduralkodó szerepe lett. A televízió és a rádió vélemény- és közösségformáló erővé lépett elő, amivel ha rosszul sáfárkodnak – mint azt pl. az anyaországi kereskedelmi adók népbutító, erodáló szerepe mutatja – iszonyatos erkölcsi és szellemi rombolást tud előidézni egy adott közösségben. A szakmai színvonal, az igényesség, az újságírók vagy a médiában dolgozók állandó képzése elejét veheti az elbulvárosodásnak.
• Az imént emlegetett szellemi elit csak akkor lehet életképes, ha az adott magyar gazdasági elit vele együtt tud létezni. Talán nem fog újdonságként hatni, ha kimondjuk azt, hogy egy szerb vállalkozótól a legmerészebb álmainkban sem várhatjuk el (Tisztelet a kicsinyke kivételnek!) pl. magyar szellemiségű hagyományőrző táborok finanszírozását-szponzorálását. Itt válik égetően fontossá olyan anyaországi támogatási rendszerek kiépítése, amelyek a pozitív diszkrimináció elvén kis- ás közepes vajdasági magyar vállalkozókat segítenének kedvezményes banki hitelekkel a vajdasági magyar befektetőket részesítenék előnyben. A munkahelyteremtés tekintetében ez is időszerű lenne. Mert azt is az élet igazolja, hogy ha szerb cégvezető beosztottat, munkást keres, és arra három ugyan olyan képességű magyar és egy szerb fog jelentkezni, akkor az esetek túlnyomó többségében bizonyos, hogy a nemzettársát veszi föl dolgozni.
• A vajdasági magyar közösség túlnyomó része a mezőgazdaságból él, földművelő, vagy gazdálkodó életmódot folytat, és faluhelyen lakik. Errefelé a termőföld nagysága és hozama mindig az életet és a jólétet jelentette. Ma, amikor zajlik a szerbiai-vajdasági földek privatizációja, az elkobzott termőföldek visszaszármaztatása, olyan hosszú távú pénzügyi hitelekkel kéne segíteni a bácskai-bánáti parasztságot, amelyek lehetővé tennék, hogy a kisgazdaságok is vásárolhassanak földeket, erőgépeket, ne csak a gyanús körülmények között megtollasodott belgrádi újgazdagok vásárolhassák föl apró pénzért legféltettebb kincsünket, őseink örökségét, a földjeinket. Ha másként nem megy, a bénult politika nem tud segíteni, akkor a parasztjainkat meg kell tanítani pályázni, vagy pályázni kell helyettük is, de értük.
• A már említett falvakat, kistelepüléseket életben kell tartani. Ahol még emberléptékű az élet, ahol a közösségi lét még csírájában is megtapasztalható, ahol még élnek a régebbi tisztességes világ erkölcsi mércéit ismerő nemzettársaink, ott kell igazán erősen építkezni! Minél több közigazgatási (kisiskola, posta, polgármesteri-helyi közösségi hivatal, tűzoltóotthon rendőrőrs…), művelődési (faluház, művelődési ház, könyvtár, ifjúsági otthon…) és gazdaságilag értékelhető (szövetkezet, gyár, malom, vállalkozás, ipartelep…) intézményt kell megtartani, hogy a faluhelyen élő emberek ne érezzék hátrányos helyzetűnek életkörülményeiket. Ha a fönti zárójeles lehetőségek csak fele jellemzi egy kistelepülés arculatát, ott bizonyosak lehetünk benne, hogy a fiatalság nem vándorol el, fölvirágozik a közösség ereje: megannyi falusi amatőr színjátszó társulat, dalárda, hagyományápoló egyesület, néptánc-csoport, gazdakör bizonyítja igazamat. Véletlenül tudom, hogy az utóbbi huszonöt évben megötszöröződött (!) a magyar művelődési egyesületek száma és olyan színvonalú, értékteremtő erejű a munkájuk, amire korábban senki sem gondolt volna. Elég ha a Durindó, a MIRK, vagy a Gyöngyösbokréta lelket emelő rendezvényeit említem. Napjainkra a civil kezdeményezések, a civil kurázsi lehet az, ami fölvállalhatja egy közösség ügyeinek rendbetételét: ezt mind többen így látják.
És itt most úgy fejezném be pontokba sűrített eszmefuttatásomat, hogy azoknak a végére nem kerülhet pont, mert ezekből a sarkos alapokból számtalan más (pl. az egyház szerepe, az erős és igazságos jogrendszer…), egyéb is kikövetkezhető, elvárható vagy kívánható.
„…ha mindez lőn, ahogy írva…”, ahogy a nagy költőnk mondaná, tehát ha a fölsorolt pontokat meg lehetne valósítani, számon lehetne kérni vagy egyszerűen csak már eleve adottnak, természetesnek lehetne tekintenünk (Mint ahogy annak is veszik egyes, tőlünk szerencsésebb történelmi-gazdasági körülmények között élő népek…), akkor nem kellene aggódnunk a vajdasági magyarság jövőjét illetően.
De amíg szerte a Kárpát-medencében csak úgy, ahogy itt nálunk, Szerbiában, a tehetségtelen, szűk látókörű, nehezen mozduló és csak a saját személyes érdekeit babusgató politikum osztja az igét, kénye-kedve szerint packázva egymással vagy velünk (leginkább sajnos a mi rovásunkra), addig csak beszélhetünk autonómiáról, önazonosság-tudatunk erősítéséről, a holnapután délvidéki magyarságáról. Családunkra, szűkebb közösségeinkre és csak önmagunkra számíthatunk.
Nem újdonság ez nekünk.
Pósa Károly
Vajdasági magyar vagyok, Bácskában, a Tisza melletti Magyarkanizsán élek. Jó időben, ha emeletnyi magasságban kitekintek az ablakon, ide látszik a szegedi szalámigyár fakó színű tornya.
Szüleim és az összes ősöm ezen a vidéken élt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a helyi temetőben a mai napig virágot viszünk dédszüleim és ükszüleim sírjára.
Ahhoz, hogy a címben foglalt témával behatóbban foglalkozhassam, első sorban láttatni szeretném azokat a körülményeket és azt a környezetet, amelyből származom, aminek megélése alapján véleményemet ismeretlen embereknek is kifejhetem.
Az egykori Vajdaság legendásan soknemzetiségű társadalma mára erősen megkopott fogalommá vált. A hajdani kéttucatnyi nemzetiség egy része a XX. század végére olyan mértékben asszimilálódott, hogy – ha fizikailag még léteznek is a közös nyelvet, kultúrát jól-rosszul beszélő utódaik – számuk, a társadalomban játszott szerepük elenyésző, kimutathatatlan.
Gyakran már csak az egyes emberek neve sejteti egykori hovatartozásukat. Ilyen szomorú sorsra jutottak például a vajdasági csehek, a vlahok, vagy a dél-bánáti svábok.
A két világháború utáni kitelepítéseket, az atrocitásokat, a sváb és magyar népirtásokat követő félelem és kényszer szülte beolvadás miatt, a hagyományos egyharmados magyar-szerb-német megoszlási rendszer végérvényesen megszűnt a Délvidéken, a szerbség javára, és ebben a folyamatban a Titói jugoszláv korszak puha diktatúrája is a többségi nemzetnek kedvezett.
Így szűnt meg a két világháború között oly jellemző és hagyományként élő háromnyelvűség (a szerb-német-magyar nyelv ismerete), amelynek – azzal együtt, hogy a köznapi nyelvhasználatban abszulút elfogadott volt, mert a paraszttól a polgáron keresztül a közigazgatásban dolgozókig mindenki értette és beszélte, és az egyik legfontosabb eleme volt a jószomszédi viszonynak, a toleranciának – fontosságára írásomban még visszatérek.
A trianoni csonkolás, és a XX. század véres eseményei után szerény bizakodásra ad (-hat) okot a 2001-es népszámlálási statisztika, ami kimutatta, hogy a magyar nemzeti közösség a hárommilliós Vajdaságban még mindig a legerősebb és legéletképesebb kisebbség, mert a maga 15 százalékával a 70 százalékos államalkotó szerb többségi nemzet mögött jól érzékelhető és látványos társadalmi-politikai és kulturális súllyal bír. Beszédes adat, hogy a maradék 15 százalékon a többi (mintegy 23 bejegyzett!) néptöredék osztozik. Ezek közül említést érdemel az ébredező német, a horvát-bunyevác, a szlovák és a mind öntudatosabb cigány etnikum önszervező képessége.
Ez utóbbi kivételével az összes – önazonosságáért harcoló, és sikereket fölmutató – délvidéki kisebbségi közösség mögött ki-kinek az anyaországa hathatós segítségével sikerül ébren tartania nemzeti öntudatát, nyelvét és kultúráját.
A föntebb vázoltaktól eltérően szülővárosom Magyarkanizsa kicsit kivételezett helyzetben van, egészen egyedi földrajzi és demográfiai mutatókkal rendelkezik. Gyakorta járunk Szegedre bevásárolni, vagy szórakozni, Mórahalomra fürödni, mert a horgosi határátkelő húszpercnyi autózással elérhető. A Tisza-mente tömb-magyarságának pedig - Zenta-Ada és talán Óbecse mellett - olyan utolsó bástyája vagyunk, ahol a mai napig 90 százalékban magyarok élnek, a „legmagyarabb” községként (Magyarországon járásként ismerik ezt a fogalmat) tartanak bennünket számon. Olyan falvak is tartoznak hozzánk, ahol egyetlen szerb ajkú lakost sem jegyeznek. A község-járás összlakossága 28 ezer fő, amelyből valamivel több, mint 10 ezren élünk Magyarkanizsán.
Akadnak utcák, sőt városrészek (pl. Tópart, a Budzsák…), ahol kizárólag magyarok laknak. A városban működik magyar színjátszás, -kultúrkör, -helyi újság, -elektronikus média (helyi rádió és tv stúdió), a bölcsődétől a középiskoláig magyar anyanyelvű osztályok, magyar szellemiségű pártok és civil szervezetek is.
Ez utóbbi képviselője a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség helyi szervezete is (www.rakoczi.rs), amely a környék talán legtöbbet tevékenykedő, legelismertebb nonprofit egyesülete, s amelynek számos ismerősömmel együtt én is tagjai között vagyok.
Kicsit hosszabb bevezetőmet azért voltam kénytelen megírni, hogy szülővárosom – a magyarságot tekintve – rendkívül kedvező földrajzi fekvését és etnikai arányait szem előtt tartva - és ebben a közegben élve egészen bizonyos, hogy más színben látom a határon túli, illetve a délvidéki magyarság megmaradásának esélyeit, mint mondjuk egy hozzám hasonló korú újvidéki, magyarcsernyei, muzslyai, vagy bácsfeketehegyi honfitársam.
A határon túli magyarság megmaradásának mikéntjeit, szerény álláspontom pilléreit, az áttekinthetőség kedvvért pontokba szedve próbálom fölsorolni. Az egyes pontok alatt kivonatosan indokolni igyekszem minden, az adott témát érintő meglátásomat.
• Közhely, de egy nemzethez, népcsoporthoz vagy nemzetiséghez való tartozás legalapvetőbb kritériuma a közös nyelv, esetünkben a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete. Ezen túl még számos körülmény által válik valaki azzá, ami: közös kultúrkör, közös történelmi tudat, közös hagyományok és gyakran a közös hit talán a sok egyéb mellett az, amelyek döntően befolyásolják egy adott személy nemzeti hovatartozásának alapjait. Számtalanszor igazolódott már az a nézet, mely szerint az anyanyelvű iskoláztatást semmi más alternatíva nem helyettesítheti. Magyarán: mindenféle álságos kimutatás helyett a tények makacsul azt igazolják, hogy például a mindkét magyar szülő által (különféle rosszul értelmezett, legtöbbször torz közgondolkodás, „jól bejáródottnak” hitt módszerek által, a vélt előnyök miatt) szerb osztályba íratott magyar anyanyelvű gyermek hosszú távon bizonyosan elvész a magyar közösség számára. Közre játszik ebben az „idegen” közegben szocializálódó gyermek fokozott elidegenedése az anyanyelvi közösségétől, amely révén ismeretei, baráti köre, világlátása fokozatosan átalakulnak, és ha életében meg is tudja tartani valamilyen szinten kettős identitását, brítékolhatóan meggyengül nemzeti öntudata. Megannyi, magát sajnálatosan „jugoszlávnak” hangoztató vajdasági magyarról tudunk, ami legalább olyan érthetetlen, nevetséges kategória, mintha ma valaki Oroszországban szovjetnek vallaná magát. A szerb iskolába íratott gyerek fölnőtté válásakor már a könnyebbik, kényelmesebbik utat választja utódainak is. Így szerbesedik el két-három nemzedék alatt egy magyar család. Ezért MINDEN MAGYAR GYERMEKHEZ ragaszkodnunk kell, mert egyenként a jövőnk zálogai. Ezen túl körömszakadtáig védenünk kell a magyar nyelvű oktatásunkat, a bölcsődei neveléstől a fölsőfokú oktatásig. Nem csak az intézményeket, hanem azt az infrastruktúrát, képzési rendszert, ami lehetővé teszi a magyar nyelvű pedagógusképzéstől a szakmai konferenciákon át, a továbbképzések folytonosságát, a magyar szellemiségű, minőségi oktatói-nevelői munka tovább-élését. Mert minden más kisebbség, így a magyar esetében is igaz, hogy a megmaradásnak kulcskérdése a vezető, szellemi, vagy ha tetszik az értelmiségi rétegének, fönntartása, kinevelése. Lehet, hogy külön bekezdést igényelne, de itt a pedagógusok mellett külön fölhívnám figyelmet más szakemberek képzésére is! Hisz az orvosok, bírók, mérnökök, újságírók stb. munkája is a közösséget szolgálhatja. Ezért a diplomahonosítás leegyszerűsítése legalább ilyen égető föladat. Annál is inkább, mert ezen a téren jócskán van még tennivaló a szerb-magyar államközi kapcsolatokban!
• Az oktatás mellett – melynek prioritása megkérdőjelezhetetlen ugyan – de mára már nélkülözhetetlen elem a napjainkra mindent behálózó (magyar nyelvű) média megtartása. Értem ez alatt a nyomtatott sajtótermékeket, a magyar nyelvű napi- és hetilapokat, folyóiratokat, szakmai újságokat, ifjúsági lapokat stb.
Ám ha nem homokba dugott fejjel élünk, akkor tudjuk azt is, hogy mára az elektronikus médiának egyeduralkodó szerepe lett. A televízió és a rádió vélemény- és közösségformáló erővé lépett elő, amivel ha rosszul sáfárkodnak – mint azt pl. az anyaországi kereskedelmi adók népbutító, erodáló szerepe mutatja – iszonyatos erkölcsi és szellemi rombolást tud előidézni egy adott közösségben. A szakmai színvonal, az igényesség, az újságírók vagy a médiában dolgozók állandó képzése elejét veheti az elbulvárosodásnak.
• Az imént emlegetett szellemi elit csak akkor lehet életképes, ha az adott magyar gazdasági elit vele együtt tud létezni. Talán nem fog újdonságként hatni, ha kimondjuk azt, hogy egy szerb vállalkozótól a legmerészebb álmainkban sem várhatjuk el (Tisztelet a kicsinyke kivételnek!) pl. magyar szellemiségű hagyományőrző táborok finanszírozását-szponzorálását. Itt válik égetően fontossá olyan anyaországi támogatási rendszerek kiépítése, amelyek a pozitív diszkrimináció elvén kis- ás közepes vajdasági magyar vállalkozókat segítenének kedvezményes banki hitelekkel a vajdasági magyar befektetőket részesítenék előnyben. A munkahelyteremtés tekintetében ez is időszerű lenne. Mert azt is az élet igazolja, hogy ha szerb cégvezető beosztottat, munkást keres, és arra három ugyan olyan képességű magyar és egy szerb fog jelentkezni, akkor az esetek túlnyomó többségében bizonyos, hogy a nemzettársát veszi föl dolgozni.
• A vajdasági magyar közösség túlnyomó része a mezőgazdaságból él, földművelő, vagy gazdálkodó életmódot folytat, és faluhelyen lakik. Errefelé a termőföld nagysága és hozama mindig az életet és a jólétet jelentette. Ma, amikor zajlik a szerbiai-vajdasági földek privatizációja, az elkobzott termőföldek visszaszármaztatása, olyan hosszú távú pénzügyi hitelekkel kéne segíteni a bácskai-bánáti parasztságot, amelyek lehetővé tennék, hogy a kisgazdaságok is vásárolhassanak földeket, erőgépeket, ne csak a gyanús körülmények között megtollasodott belgrádi újgazdagok vásárolhassák föl apró pénzért legféltettebb kincsünket, őseink örökségét, a földjeinket. Ha másként nem megy, a bénult politika nem tud segíteni, akkor a parasztjainkat meg kell tanítani pályázni, vagy pályázni kell helyettük is, de értük.
• A már említett falvakat, kistelepüléseket életben kell tartani. Ahol még emberléptékű az élet, ahol a közösségi lét még csírájában is megtapasztalható, ahol még élnek a régebbi tisztességes világ erkölcsi mércéit ismerő nemzettársaink, ott kell igazán erősen építkezni! Minél több közigazgatási (kisiskola, posta, polgármesteri-helyi közösségi hivatal, tűzoltóotthon rendőrőrs…), művelődési (faluház, művelődési ház, könyvtár, ifjúsági otthon…) és gazdaságilag értékelhető (szövetkezet, gyár, malom, vállalkozás, ipartelep…) intézményt kell megtartani, hogy a faluhelyen élő emberek ne érezzék hátrányos helyzetűnek életkörülményeiket. Ha a fönti zárójeles lehetőségek csak fele jellemzi egy kistelepülés arculatát, ott bizonyosak lehetünk benne, hogy a fiatalság nem vándorol el, fölvirágozik a közösség ereje: megannyi falusi amatőr színjátszó társulat, dalárda, hagyományápoló egyesület, néptánc-csoport, gazdakör bizonyítja igazamat. Véletlenül tudom, hogy az utóbbi huszonöt évben megötszöröződött (!) a magyar művelődési egyesületek száma és olyan színvonalú, értékteremtő erejű a munkájuk, amire korábban senki sem gondolt volna. Elég ha a Durindó, a MIRK, vagy a Gyöngyösbokréta lelket emelő rendezvényeit említem. Napjainkra a civil kezdeményezések, a civil kurázsi lehet az, ami fölvállalhatja egy közösség ügyeinek rendbetételét: ezt mind többen így látják.
És itt most úgy fejezném be pontokba sűrített eszmefuttatásomat, hogy azoknak a végére nem kerülhet pont, mert ezekből a sarkos alapokból számtalan más (pl. az egyház szerepe, az erős és igazságos jogrendszer…), egyéb is kikövetkezhető, elvárható vagy kívánható.
„…ha mindez lőn, ahogy írva…”, ahogy a nagy költőnk mondaná, tehát ha a fölsorolt pontokat meg lehetne valósítani, számon lehetne kérni vagy egyszerűen csak már eleve adottnak, természetesnek lehetne tekintenünk (Mint ahogy annak is veszik egyes, tőlünk szerencsésebb történelmi-gazdasági körülmények között élő népek…), akkor nem kellene aggódnunk a vajdasági magyarság jövőjét illetően.
De amíg szerte a Kárpát-medencében csak úgy, ahogy itt nálunk, Szerbiában, a tehetségtelen, szűk látókörű, nehezen mozduló és csak a saját személyes érdekeit babusgató politikum osztja az igét, kénye-kedve szerint packázva egymással vagy velünk (leginkább sajnos a mi rovásunkra), addig csak beszélhetünk autonómiáról, önazonosság-tudatunk erősítéséről, a holnapután délvidéki magyarságáról. Családunkra, szűkebb közösségeinkre és csak önmagunkra számíthatunk.
Nem újdonság ez nekünk.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése